Kétségeim (Azahriah ff.)

28

Miután Endre eldobott a székházhoz, minden szó nélkül berohantam az épületbe. Szegény Endrének ki kellett magyaráznia kik vagyunk és mit akarunk. Mindeközben én már ismét kint voltam és az épületek között rohangáltam. Elkezdett sötétedni, így már alig láttam a feliratokat. 3x szaladtam körbe mikor valaki megszólított.
- Keresel valamit? - kérdezte az egyik hölgy fekete ruhában.
- Melyik épületben van a Bandák csatája? - néztem rá idegesen.
- Hátra kell menni és ott balra a kék épület. De te fellépő vagy? Hol a kártyád? - pislogott, de már eltűntem az épületek között.
Mikor beléptem elkezdtem keresni az öltözőket. Sok embert kellett kikerülnöm mire megláttam az egyik fellépőt belépni egy folyósóra. Arra voltak az öltözők. Mindegyikre fel volt írva, ki tartózkodik bent. Az utolsó ajtóra egy nagy matrica volt ragasztva: VENDÉG FELLÉPŐ
Hirtelen benyitottam. Üres volt a szoba, de megláttam ekkor a sarokban Ati cuccait. De ő nem volt sehol. Megálltam a szőnyeg közepén és egy pillanatig csak levegőket vettem. Sokat futottam idáig. Az ajtó hirtelen nyílt.
- Lilla...? - pislogott nagyokat Ati.
Megfordultam.
- Mit csinálsz itt? - lépett felém.
- Téged mármint veled akartam beszélni. - mondtam remegő hangon. - Zavarok?
- Épp az első tévés fellépésem lesz. - húzta fel a szemöldökét.
- Tudom. Csak tudnál rám szánni néhány percet... - kezdtem volna, de félbeszakított.
- Nincs 10 percem. Mindjárt én következem a színpadon. - akadt kicsit ki.
- Tudom, tudom... De...
- Biztos nagyon fontos amit mondani akarsz, de nem tudok most vele foglalkozni. Most nem tudok segíteni.
- Kérlek, csak egy perc! - léptem közelebb.
Ekkor kopogott be valaki.
- 3 perc Azahriah, állj a színpad mellé!
- Pillanat! - kiáltott ki. - Lilla most menj ki! Kell egy kis egyedüllét.
Szó nélkül kiballagtam. Ő becsapta az ajtót. Nem tudtam hova menjek, de talán a színpad mellett meg tudom lesni a fellépést. A műsorvezető még a színpadon állt és szavazásra bíztatta a nézőket. Én oldalra húzódtam és a képernyőket figyeltem. Milyen sok beállítás.
- Azahariah, DESH, színpadra! - kiáltották.
Ekkor előlépett a fiú, gitárjával a kezében. Mikor rám nézett megállt. A műsorvezető bejelentette őket, majd volt néhány másodpercünk bármit mondani. Akármit. De nekem nem ment. Erre ő rám mosolygott.
- Sok... soksikert... - hadartam halkan.
Ati egy pillanatra még megfogta a kezemet és a közönség örjöngeni kezdett. Legszívesebben megöleltem volna, de nem volt több időnk és a világért sem akartam volna feltartani.
- Menjetek már! - kiáltott valaki ismét.
Atiék otthagytak a műsorvezetőnővel és felálltak a színpadra. Sötét volt. A kamerákon viszont már látszottak a színpad fényei. Gyorsan berendezkedtek és végül a srác a gitárja húrjaihoz nyúlt. Mintha hagyott volna egy levegővételnyi szünetet, hogy a hölgyrajongók felsóhajtsanak. Én is ezt tettem, akaratomon kívül. És ekkor felcsendült egy jól ismert dal.
- Mostmár mindent elfelejtettem, nem akarok semmit. Már úgy kelek fel minden reggel hogy semmi se rendít meg. - húnyta le egy pillanatra a szemét. - Te csak állsz ott, nem is nézel
Megvagy már, többé nem mész el...
Miközben csodálattal néztem vagy 8 beállításból az egész termet és a színpadot, folyamatosan dúdoltam a dalszöveget. Kamerákon keresztül is olyan jól nézett ki, hogy reméltem, nem fog a fejem úgy kinézni, mint egy nagy piros alma. Néhány méterre a színpadtól olvadoztam és visszagondolva kicsit kínos is volt. De ott akkor, legszívesebben tomboltam volna. Mikor az utolsó sorokat énekelték fel, a szívem elkezdett ismét hevesen dobogni, hisz mindjárt lejönnek a színpadról. A műsorvezető fellépett a színpadra és megköszönte a srácoknak, a fellépést, majd ők lejöttek és én csak pislogtam, mert nem mertem ugrálni. Az ott dolgozók körülvették őket, így nem tudtam közelebb menni Atihoz. A tömeget az öltözőig kísértem, ahol a srác visszanézett rám. Nem lehett a mosolyt letörölni az arcáról, ahogy az enyémről sem. Megálltam az ajtóban, miközben ő lette a gitárját és kicsit megigazította a haját a tükörben. Ez kb annyiból állt, hogy méginkább összeborzolta. A tükörben vette észre, hogy én ott állok a küszöbön, nem merek bemenni. Odafordult hozzám.
- Lilla. - szólított meg.
- Figyelj... - kezdtem zavartan. - Tényleg beszélnünk kéne.
Ekkor odalépett hozzám és megölelt. Olyan zavarbaejtő volt és váratlan, de ugyanakkor kellemes is.
- Örülök, hogy eljöttél. - mondta, mire elmosolyodam.
- Annak ellenére amik történtek? - kérdeztem.
- Ja. - válaszolt egyszerűen, majd elhajolt tőlem.
A szőke hajamból egy tincset a jobb fülem mögé tűrt, miközben hebegetem, habogtam, csak valami értelmeset mondjak.
- Bár... elég meglepő volt, ahogy megjelentél. - gondolkodott el.
- Nagyon megzavartalak? - ijedtem meg. - Nekem úgy tűnt minden rendben van a színpadon...
- Hé, nyugi. - nevetett. - Semmi baj nem volt.
- Bocsánat. Én csak... - kezdtem, de ő félbeszakított.
- Tartozom neked valamivel.
- Mi? Te? Nem, dehogy! - ráztam a fejem. - Én csesztem el és szeretném ha meghallgatnál, mielőtt bármit mondasz.
- Lilla! - próbálkozott, de én folytattam.
- Amit a bulin mondtam, én csak dühös voltam Hannára és...
- Lilla!
- Pillanat, csak elmondom, hogy lehet tényleg túlreagáltam bizonyos dolgokat.
- Semmi kétség. - nevetett. - De Lilla.
- És szeretném ha megbeszélnénk, hogy...
- Hé, meghallgatnál engem is? - tette a számra a kezét gyengéden.
Meglepetten pislogtam, miközben ő ismét elmosolyodott.
- Szeretlek. - mondta, mire teljesen lesokkolódtam. El sem hittem, hogy ez tényleg elhagyta a száját. Leengedte a kezét a számról, de nem tudtam mit mondjak erre. A világ összes szava sem elég arra, hogy kifejezzem számomra ez így mit jelentett.
- Ettől nem kell így lefagyni. - fogta meg a kezem.
- Csak. Nem számítottam rá... - nyögtem végre ki. - Pedig nem először mondod, de mintha most mást jelente, más a kontextus és...
- Lilla. - rázta a fejét vigyorogva. - Hihetetlen, hogy ezt is képes vagy túlkompenzálni. Szeretlek. Nem tudom, hogy mondhatnám még el.
- Hát igazából már korábban is...- akartam megcáfolni, mire egy hirtelen mozdulattal magához húzott és megcsókolt.
Hirtelen reagálni sem tudtam, mert erre sem számítottam, sőt nagyon zavarba hozott a viselkedésével. Lehúnytam a szemem és egy pillanatig élveztem a pillanatot, majd egy pillanatra Ati elengedett, hogy megszólaljon.
- Ez már elég? - nevetett csukott szemekkel. - Vagy menjek vissza a színpadra és jelentsem be ott?
- Te... Te mindig olyan zavarba hozol... - nevettem miközben a kezeimet a mellkasára helyezve hajoltam közelebb.
Egy pillanatra még átölelt engem, hogy kiélvezzük, senki sincs itt rajtunk kívül. Még a problémák is semmiségnek tűntek, ott, akkor. Hallgattam a heves szívverését, miközben kint dübörgött a zene.
- Minden oké Lilla? - kérdezte.
- Igen. Most minden. - sóhajtottam. - De...
- De? - pislogott.
- Bocsánatot kell kérnem, amiért ilyen hülyén viselkedtem. Tudom mostanában sokat veszekszünk és ennek a nagyrésze amiatt van, mert egy paraszt vagyok és mérsékelten szerencsétlen...
Ati reakciója kimerült egy hangos nevetésben, ezért megcsaptam a vállát.
- Érettebb viselkedést várok el, ha már rólunk van szó. - hunyorogtam rá.
- Oké. Oké. - kócolta össze a hajamat. - Én is sajnálom, hogy félrevezettelek Hannával. Hagytam, hogy legyeskedjen körülöttem, mert tudtam, hogy zavar téged.
Még egyet ráütöttem.
- Milyen kedves a hős lovagomtól... - forgattam a szememet.
- Hát te meg Zsombival flörtöltél.
- Nem tudsz jól érvelni. - ráztam a fejed.- De megbocsátok, mert hülye vagy. És én is az voltam.
- De most már minden oké köztünk, nem? - szorított magához.
- De. - mosolyogtam.
És ekkor esett le. Idegesen nevetni kezdtem, amire Ati figyelmes lett.
- Nem egészen van minden rendben... - mondtam zavartan. - Apa nem akar téged látni, anya pedig mellé áll. Anna szintén utál téged, és ha Anita megtudja biztos elmondja apának...
Felsoroltam mindenkit akik nagyon közel állnak hozzám.  Attila furcsán nézett rám.
- Maradt valaki aki nem akar kinyírni? - kérdezte végül.
- Endre. - tártam szét a kezem.
- Csodás. Ő kicsoda? - mosolygott, mire felnevettem.