Kétségeim (Azahriah ff.)

20

A nap végére teljesen elfelejtettem a rajzomat. A letargikus hangulatom rányomta a bélyegét a napomra. Először azt hiszem Attila szeret és az a csók arról szólt, amit nem tudott kimondani. Aztán kiderül, hogy Hannával együtt vannak, miközben engem fűzögetett. Túl sok volt nekem, főleg amiatt mert én valóban elhittem, hogy egy pillanatig igazat mond nekem. De ismét csalódnom kell benne, ismét a régi nóta. Van aki sosem változik.
A rajzommal kapcsolatban pedig annyi, hogy a tanárnő nem fogadta el a lapot, amit meg is értek. Összecsaptam. Ilyet még egy óvodás is tudna ha nagyon akarna. Otthon megint nekiállok. Az tuti. Mindeközben Anna mindenhova kísérgetett aznap. Ügyelve nehogy véletlenül egy szemkontaktusnyi időnk maradjon. Elmondta, hogy várni fog rám az ajtóban és ki fog kísérni, néha pedig haza is. Kezdett ijesztővé válni, de megígérte, hogy csak néhány hétről lesz szó, miután Ati leszállt rólam minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Ezentúl mindig nekem kell távolabb ülnöm Atitól, hogy Anna szemmel tudja tartani. Semmi érintkezés a sráccal! - mondta. - Semmi kommunikáció, vagy a telódat is elveszem!
Én pedig csendben tűrtem. Hisz talán igaza volt.
Hazaérve ledobtam magam a konyhába, hogy csináljak kaját. Anya nem volt otthon, mindenki más dolgozott.  Egyedül ültem az üveglapos étkezőasztalnál. És kevergettem a megmelegített levesemet. Egyre magányosabban éreztem magam. Ekkor csörgetett meg valaki. Nem vettem fel, hagytam hadd csörögjön. Most úgysem vagyok olyan kedvemben, hogy telefonálgassak bárkivel. 3 szor hívott fel, akár ki is volt az. Végül a táskám után nyújtam és láttam, hogy Anita keresett. Lehet valami tényleg fontos.
Visszahívtam.
- Hazaértél már? - kérdezte lihegve.
- Szia, igen, igen, már hazaértem. - bólogattam.
- Ugye láttad amit leraktam a szobádban?
- Mire gondolsz? - álltam fel gyorsan. - Nem láttam.
- Akkor menj nézd meg! - sürgetett.
Ígyhát felpattantam és beléptem az ajtómon, majd azonnal észrevettem egy nagy borítékot az asztalon.
- Ez micsoda? - kérdeztem.
- Nézd meg! Nyisd ki! - nevegtélt.
- Mi ez? Bomba? - kezdtem kicsit megijedni.
- Nem mondok semmit. Nyisd ki! Aztán mondd el a véleményed.
Óvatosan feltéptem, majd belekukkantottam. Egy A4es méretű papír volt benne.
- A postás hozta? Miért nem hajtotta össze? - nevettem, de elsápadtam mikor kivettem és megnéztem mi van rajta.
- Na? Mit szólsz? - kérdezte mosolyogva.
- Ugye nem az amire gondolok? - reménykedtem. Hiába.
- Meglepetés! - visított a fülembe. - Kaptál egy rajzot!
- Igen. Azt látom. És miért van rajta jogar? - kezdtem kiakadni.
- Gondoltam örülnél neki. Hisz tegnap úgy kiakadtál. Endre a főiskola alatt tanult meg így rajzolni és mind úgy gondoltuk, hogy...
- Hogy csaljak!? Ezt nem csinálom! - vágtam az asztallapnak a rajzot.
- Lilla, ha akarsz még versenyezni, muszáj elfogadnod! Endre szívét lelkét beletette. - győzködött.
Persze. Endre, már megint Endre.
- De nem adhatom be más rajzát! Ez abszurd!!
- De ez az egyetlen esélyed! - mondta. - Tartsd meg a rajzot, gondold végig. Holnap reggelig van időd. Csak gondold át, mi van ha megnyered a következő és a következő fordulót?
- Az országosból mindig kicsúsztam. - vontam vállat. - És amúgy is... hamar lebuknék.
- Rendben. Gondold át! Ülj le és nézgesd a lapot! Akarsz versenyezni? Nem a te hibád, hogy a festményed odalett, de Endre rajzával simán bejutsz a következő fordulóba.
- De nincs lelkiismeretem csalni! Érted? Mind rá fognak jönni, hogy közöm nincs ehhez. - ültem le az ágyra.
- Nem fognak. Higgy nekem! Gondold végig!
- Oké. - hagytam rá. - Majd gondolkodok.
- Ez a beszéd! - ujjongott. - Most rohanok, puszi!
Letette én pedig egy lapot szorongatok a kezembe. A fehér ágyneműmön ülve gondolkodtam el, higy mi lenne ha csak így odaadnám a tanárnőnek. Tudná, hogy nem az én kezem munkája. Mégis úgy részt akarok venni a versenyen... Tényleg ez az egyetlen megoldás? Csalni? Azt nem tehetem. Nem csak azért mert hamar lebuknék, hanem senki sem nézi jó szemmel azokat akik csalnak egy ilyen fontos versenyen. Normál esetben már rég Atit vagy Annát zaklatnám hasonlókkal. Kár, hogy megismétlődnek a dolgok.
Mit is szokott anya mondani? Ha nagyon ideges, mindig kiűríti a fejét, hogy arra fókuszáljon, amire kell. Például ha dolgozik. Nekem is így kéne tenni, csak nem gondolni semmire. Erre pedig a zene nagyon alkalmas.
Kedves Spotify barátom már a kezemben is volt, és elindítottam egy random listát a kedvenceim közül. Mintha vízbe estem volna úgy merültem lefelé a zenéim között.
- And isn't it just so pretty to think... - dúdoltam egy Taylor Swift dalt csukott szemekkel hátradőlve az ágyamon. - All along there was some, invisible string.
Tying you to me?
Közben elgondolkodtam milyen színekről énekel közben és egyből megjött a kedvem festeni. Majd a lapra vetettem egy pillantást. Fekete fehér volt. Csak grafittal mentek rajta végig. A részleteket nem dolgozták ki, de láttam benne a fantáziát. Gyorsan előkaptam egy arany színű ceruzát és már neki is álltam az asztalomnál rajzolni. Hirtelen szállt meg az ihlet, mint derült égből villámcsapás. Nem is figyeltem oda semmi másra, csak a lapra és a színekre, amik a fejemben voltak. Az elképzelésemet sikeresen papírra vetettem. Minden olyan jól alakult abban a fél órában. Le sem álltam a színezéssel, kapkodtam a kezemben a lila-sárga-piros színeket. A zene alatt hallani lehett a koppanásukat az asztalon. Satírozás, sercegés, pont mint mikor eszeveszettül megtalál valami szikra. Mellesleg alapból nem így szoktam nekiállni alkotni, sokkal nyugidtabb környezetben és nem ennyire rohamtempóban. De valami elkapott és nem állhattam le, mentem tovább az árral.
És elég volt egyetlen pittyegés, hogy leblokkoljon. A telefonkm egy kis szünet erejéig elhalkult és feldobott egy értesítést. Gyorsan kizökkentem a transzomból, mikor megláttam.
"Azahriah új videót töltött fel - betty cover"
Nem csak az bosszantott fel, hogy Attila volt az, hanem az is, hogy lehetetlen. Lehetetlen, hogy Taylor Swift feldolgozást csináljon. Mintha Mozart rappelni akarna, ez kész őrület. Meg kellett tudnom az igazságot. Rányomtam és elindult a videó. Ott állt félhomályban a mikrofon előtt, fején fülessel, kezében a gitárjával. Lehetetlen, elment az esze. Nem normális. És elkezdte. Én pedig meglepetten néztem a képernyőre. Nem csupán felénekelte a számot, teljesen feldolgozta, a saját stílusára formálta.
- The worst thing that I ever did.
Was what I did to you.
Még az arcát sem láttam. Semmit sem értettem.
A dal. Gyönyörű, főleg ahogy feldolgozta. De ő nem is hallgat olyan zenét mint én.
Elkezdtem a kommenteket is elolvasni. Természetesen senki sem értette mi ez, de tetszett nekik. Legalább nem vagyok egyedül. Meghallgattam mégegyszer. Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy ez igaz.
Valaki ekkor kiáltott be hozzám a szobámba.
- Helló! Megjöttem - szólt be Anita. - Mit hallgatsz?
Egy szó nem jött ki a torkomon. Atit, ahogy megőrül? Mert ezt hallgatom!!
- If you kiss me, will it be just like I dreamed it?
Will it patch your broken wings? - énekelte másodjára, mire könnyek szöktek a szemembe.
- Hoztam kaját! - zörgette meg a zacskót a kezében.
Oké ha van valami amivel fel tudsz vidítani az a kaja. Ezt jegyezzük meg!
- Igen? - vertem le véletlenül a telefonomat forgolódás közben.
Gyorsan felkaptam és leraktam az asztalra.
- Gyros! - biccentett felém. - Gyere!
Kimentem utána a konyhába és tányérokat vettünk elő.
- Beugrottam sültkrumpliért is. - pakolt ki. - Ja igen, és itt van a csipős szósz amit szeretsz!
- Köszi. - vettem át tőle.
- Átgondoltad a dolgokat? - kérdezett azonnal rá.
Óvatosan elfordultam. Őszintén le sem szarom már az egészet.
- Nem. - vontam vállat.
- Láttam, hogy rajzoltál bent valamit. Talán mégis saját munkával készülsz, amiről nem tudunk? - nevetett.
- Nem. - ismételtem magam.
- Kérsz salátát? - nyújtotta felém a tálat.
- Igen. - vettem belőle. - Félek, hogy fel akarsz hízlalni. - tereltem.
- Ne hülyéskedj! Jól nézel ki! - legyintett.
- Ez után inkább mint egy víziló. - mosolyogtam a sok kajára az asztalon.
Erre csak nevetni tudott.
- Majd lemozogjuk. - kacsintott. - Megmutatod mit csináltál az asztalodnál?
- Nem. - mosolyogtam rá.
- Lilla!
- Mi van? - haraptam bele egy krumpliba.
- Lilla! - állt fel hirtelen.
- Mi van? - ijedtem meg.
- Veled történt ma valami! - csettintett. - Hallani akarom.
- Nem! - vágtam rá azonnal.
Már csak ez hiányzott.
- És csak Attila lehet az oka a dolgoknak. Na? Elmondtad neki, hogy nem vagy belé szerelmes? Vagy? - pislogott.
- Nem. - nyeltem egyet.
- Tudsz ezen kívűl bármi mást is mondani?
Megráztam a fejem. Bár éreztem, hogy hamar ki fogja belőlem húzni mi a baj. De én megpróbáltam.
- Akkor addig mondogatom a nevét ameddig el nem mondod mi a baj! - kezdte elég gyerekesen. - Attila,Attila, Attila, Attila, Attila, Attila, Attila...
Idegesítő volt. És sajnos elég hatásos.
- Nem nem nem. - ráztam a fejem viszonylag nyugodtan.
- Attila,Attila, Attila, Attila...
- Csak... - szóltam el végül magam, mire Anita érdeklődve fordult felém. - Csak...
- Igen?
- Semmi. - töröltem le egy könnycseppet. - Mindjárt jövök, hozok zsepit.
Felálltam az asztaltól és a szobámba léptem. Kerestem a zsepimet, miközben írt valaki az osztálycsoportba, úgyhogy a Messengert nézegettem egy darabig. Majd visszamentem volna a dalra, hogy lementsem egy listába. De az eltűnt.
Attila leszedte a Youtuberól.