Kétségeim (Azahriah ff.)

14

Feszült voltam.
Ati kiakasztott megint, Endre úgyszintén, Flóra és Hanna mintha állandóan rólam beszélnének a sarokban. A rajzverseny a nyakamban volt, nem is beszélve a dolgozatokról. Matekból nagyon rosszul álltam és akármennyire is kaphattam volna Attilától segítséget, nem kértem. Helyette inkább szenvedtem, én hülye. A lehető legkevesebbet akarok vele beszélni, de képtelen engem békénhagyni. Folyton üzenget, elhív valahova, de én folyton lerázom. Nem adja fel. Kénytelen lesz valamikor.
Viszont voltak jó dolgok is, például, tálakoztunk Zsombival. Vagyis elkísért vásárolni. Egész vicces sztori volt.

Szóval én épp a saját dolgaimmal voltam elfoglalva, mikor felhívott, hogy akarok-e találkozni vele.
- Most? - kérdeztem megszeppenve.
- Igen, remélem nem zavarok.
- Hát nem épp a legalkalmasabb. - dobtam a szemetesbe egy üres dobozt. - El kell mennem vásárolni.
- Ruhákat? - nevetett.
- Festéket. - kontráztam rá.
- És nincs otthon festéked? Azt hittem a művészeknek mindig lapul a fiókjukban egy doboznyi vízfesték.
- Igen, én is azt hittem, hogy van, de kiderült, hogy anya az egyik barátnőjének adott belőle, aki pedig bevitte a harmadikas lánya osztályába. Persze értem adjunk másoknak meg minden... de én miért nem tudtam róla? - hisztiztem halkan.
- Elugorjak veled? - kérdezte gyorsan.
- Biztos, hogy el akarsz velem jönni egy papír-írószer boltba? Erre még nem állsz készen. - nevettem, miközben beleharaptam az alsó ajkamba.
- Azért mégis megpróbálnám. Már ha nem zavarok.
Egy pillanatig nem szólaltam meg, majd gyorsan válaszoltam valamit.
- Nem nem dehogy. Hol vagy most?
Elmondta a címet, hogy épp melyik sarokra tart, én pedig fogtam a kis hátizsákomat és elindultam arrafele. A szívem a torkomban dobogott, fogalmam sincs miért, de felvillanyozott, hogy Zsombor és én elmegyünk valahova. Mikor megláttam őt a távolból elkezdtem neki integetni. Mikor átértem a zebrán, akkor vettem észre, hogy nincs egyedül.
- Szia...sztok. - söpörtem félre a hajamat.
- Szia Lilla. - fordult felém Ati.
Nem láttam az arcán semmi szokatlant. Csak hűvös volt. Mármint a  stílusa.
- Szia! - köszönt nekem Zsombi.
Attila, mintha ott helyben megfagyott volna, pedig közel nem volt -10 fok.
Csak egy arcrapuszi. Mindenki túléli.
- Hárman megyünk? - kérdeztem meglepetten.
- Csak összefutottunk Atival. - mutatott rá Zsombi.
- Ja. Értem. - bólintottam.
- Nem tudtam, hogy ilyen jóban vagytok. - nézett ránk a srác.
Kínos csend. Erre most mit lehet mondani? Igen? Na és? Közöd? Kit érdekel?
- Csak besegít nekem. - löktem meg a vállát Zsombinak. - Ugye?
- Naná. - nevetett a fiú.
- Az jó. - bólintott elismerően Attila. - Meséltél neki a hídról?
Oda ahova nem kéne, oda szúrsz. Pont oda. Köszi, legyen a helyzet még kínosabb.
- Nem. Kellett volna? - pislogtam ártatlanul. - Bár nem aggódok, te majd elintézed, hogy tudja.
Ati szemei összeszűkültek, Zsombor pedig értetlenül nézett hol rám, hol a barátjára.
- Ti még mindig haragban vagytok? Ugye? - kérdezte.
- Nem. - néztünk rá egyszerre.
A fiú elnevette magát.
- Aha. Látom. - vakargatta a homlokát.
- Viszont én mindenképpen el akarok indulni a boltba, mert végezni szeretnék a dolgaimmal. Még ma. - tapsoltam.
A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert, éreztem a mellkasomban a lüktetést. Annyira ideges és feszült voltam. Ez az egész helyzett nagyon cink és Ati rátesz két lapáttal.
- Akkor induljunk! - lépett az autója felé Zsombi.
Ekkor Attila egy pillanatra félrehúzott.
- Mi az? - néztem rá idegesen. - Tényleg elmondod neki... ami történt? Eszednél vagy? Kértelek rá, hogy ne tedd!
- Nem vicces amit csinálsz. - mondta halkan. - Nem játszadozhatsz mindenkivel. Be kell fejezned!
- De mit? És válaszolj a kérdéseimre! Mit keresel egyáltalán itt? Mit akarsz még?
- Nem akarom, hogy hitegesd a barátomat! Ne tedd meg! - fogta meg a csuklómat.
Remegett a keze, éreztem.
- Én nem csinálok semmit. Élem az életem. Mi ezzel a baj?
- Lilla? - szólt Zsombi, miközben kinyitotta az ajtómat.
- Megyek! - fordultam oda egy pillanatra. - Attila engedj el!
- Elengedlek, ha megteszel nekem valamit.
- Mondd! Mennem kell. Mit akarsz még? - kapkodtam a tekintetem idegesen.
- Ne bántsd meg Zsombort! Kérlek! - nézett aggódva a szemembe.
Egyáltalán nem értettem mit akar ez jelenti, de olyan őszinte volt, hogy elgondolkodtatott.
- Mennem kell! - csúsztattam ki a kezem az övéből.
Az ujjaink még egy pillanatra súrolták egymást, majd a szemébe néztem. Aztán Zsombor szólt, megint.
- Gyere Lilla! - mondta, mire szótlanul elfordultam felé. Atit ezzel otthagyva.
Az autóba ülve zaklatottan néztem magam elé és egészen a plázáig aggódó-elgondolkodó fejet vágtam. Mire célozgatott Ati? Én nem értem. De hisz köztem és Zsombi között nincs semmi. Miért vágott olyan aranyos szomorú pofát, mikor elváltunk? Ennek mi értelme van?
- Minden rendben? - kérdezte Zsombi. - Szótlan vagy.
- Aha. Persze. Persze. Igen. - kapkodtam a fejem. - Csak elmerültem a gondolataimban.
-Azt hittem miattam vagy ilyen. - nevetett.
- Miért lennék pont miattad? - tűrtem el egy tincset idegesen.
- Csak megérzés. - fordult be a parkolóba.
Mikor megállt és behúzta a féket, feleszméltem. Mit foglalkozok még mindig Attilával? Az élet nem áll meg miatta, és ha hagyom, hogy befolyásoljon, akkor persze, hogy ilyen rossz hangulatom lesz. Élvezni kell a pillanatokat! És most pont azt, hogy Zsomborral vagyok. Aki mellesleg akármennyire is aranyos, nem néz rám úgy mint én. Nem, nem egy potenciális pasiként nézek rá. Csak kedvelem. Mert kedves, megnevettet, odafigyel rám, segít ha gond van és anyuék is kedvelik. Nem mellesleg, mellette nem érzem magam rosszul vagy bizonytalannak. Igen. Azt hiszem kedvelem.
- Min mosolyogsz? - nézett rám Zsombor.
- Semmi. - igazítottam meg a hajam. - Megyünk?
- Persze.
Kiszálltunk az autóból és én közelebb léptem hozzá. Lehúztam a kabátom cipzárját és megigazítottam a sálamat, a lift tükrében. Mivel több mint 1 perig tartott a dolog, Zsombi rámnézett.
- Ne aggódj, csinos vagy. - biccentett felém.
- Köszi én csak... - nézegettem magam. - Csak ilyen vagyok...
Hirtelen úgy elszégyeltem magam, hogy a földet bámulva hallgattam ahogy nyílik az ajtó.
- Nem azért mondtam. Csak, hogy ne idegeskedj! Láttam, hogy feszült vagy. A telefonban is hallottam. De talán ha kimozdulsz otthonról úgy könnyebben túllendülsz ezen. - léptünk a liftből.
Már épp válaszoltam volna, mikor megláttam az üzletet velünk szemben. Elvigyorodtam és besiettem.
Nem mondtam még, de az egyik szerelmem a papír-írószer üzlet, mert annyi minden van ott, amit imádok. Tolalk, filcek, festékek. Színes papírok, mappák, dossziék. Ha tudnék ideköltöznék és egész nap csak rajzolnék. Mint valami kisgyerek a cukorkaboltban, úgy nézhettem ki, mikor végighúztam a kezem azon a sok színes tűfilcen. Csak 1 csomagot, vagy 2-őt. Olyan jó lenne hazavinni. De elsősorban a festékért jöttünk.
Zsombor megállt mellettem.
- Tényleg nem vagyok felkészülve erre... - mosolygott kedvesen. - Mások BTS tagokért és cuki lámákért vannak oda te pedig...
- A tűfilcekért és a festéketért? - fogtam meg egy kék színű filcet. - Lehet kicsit fura vagyok...
Megint úgy elszégyelltem magam, de miért is? Mert önmagam vagyok?
- Nem baj, ha más dolgokat kedvelsz. Mindenkinek vannak fura dolgai. - vonta meg a vállát.
Felemeltem a tekintetem.
- Mik a tieid? - pislogtam rá.
Zsombor mosolyogva odébbállt.
- Nem kellene neked ilyen festék? - mutatott a polcra, mire odaléptem felé. Hiába kutattam a tekintetét, ő nem fordult felém. Titokzatos. Ez tetszik.
- De, valami ilyesmi kellene. - nyúltam én is a dobozért. - Csak tudod én itt mindig órákat szoktam eltölteni, úgyhogy ha nem akarsz maradni...
Néhány másodpercig a polcokat és a dobozokat nézegette majd bólintott.
- Igazad van. Megyek is. - hagyott faképnél.
- Mi, mármint...? - fordultam utána.
Tényleg itt hagyott? Most komolyan? Az üzlet kellős közepén?? Ki csinál ilyet?
Kellett nekem beszélnem. Néha becsukhatnám a számat és akkor nem lenne akkora probléma
Csendben válogattam továbbra is a termékek között, majd miután kiválasztottam néhány színes filcet és két doboz festéket, fizettem. A papírtáskába pakolva még mindig nem fogtam fel, hogy itthagyott.  Kilépve az üzletből körül is néztem, hogy a közelben van-e. Körbefordultam ő pedig ott állt 2 pohár Starbuckssal. Elmosolyodtam és felé léptem.
- Megijedtem, hogy tényleg itthagysz. - nevettem idegesen.
- Gondoltam amég bent vagy hozok neked valamit. - nyújtotta át a poharat. - Forrócsoki.
- Mogyorós? - csillant fel a szemem, mire csak bólintott.
- Egyszer említetted.
És te nem felejtetted el. - gondoltam magamban.
Miért vigyorgok mint a vadalma? Olyan deja vú érzésem van. Itt sétálunk egymás mellett és ő beszél, de én mintha nem is hallanék semmit csak csodálkozva nézek rá. Leültünk egy asztalhoz és beszélgettünk magunkról, a másikról, amik mostanában történtek. A hajamat az ujjaim közé csavartam és zavartan figyeltem Zsomborra.
Ezután hazavitt és egy a szokásosnál is hosszabb öleléssel búcsúztunk. A házba érve senki sem vette észre, hogy milyen jókedvvel sétálok be a szobámba és pakolok el. Holnap be kell vinnem a félkész változatot. Vagyis inkább csak majdnem kész. Holnap csak beviszem, befejezem és ennyi. Mi baj történhet?