Kétségeim (Azahriah ff.)

6

Boldogan ugrottunk egymás nyakába Anitával. Hosszú fekete haját befonva viselte és áradt belőle a pozitív energia. Amire épp szükségem volt.
- Úgy hiányoztál! - mondtam neki.
- Te is nekem, kicsi Lilla! - simogatta meg a hátam. - Minden rendben? Nagyon bánatos arcot vágsz.
Könnyes szemekkel ráztam meg a fejem.
- Szükségem lenne rád. Nagyon. - szorítottam ismét magamhoz.
Anita mindig olyan volt nekem, mint egy nővér. Meghallgatott, segített nekem ahol tudott. Kedves volt velem és türelmes, sokat tanultam tőle az önkifejezésről és a magabiztosságról. Mégha nem is látszott rajtam ezeknek a jele én mindig megfogadtam a tanácsait. Nem is csoda, hogy éjjelente azt álmodtam, hogy hazajött.
Miután elléptünk egymástól furcsa érzes fogott el, mert hirtelen eltűnt a nap és egy hatalmas árnyék borított el minket. Ekkor néztem fel a férfira, aki Anita mellé lépett. Volt vagy 195 magas, 40 körüli, átlagos testalkatú pasas. Mosolygott, de ettől csak mégjobban megijedtem. Mintha egyszerre akarna kedves és gonosz lenni. Az első gondolatom róla: Nem. Nem kedvelem, és nem is akarom tudni, hogy ki ez! Menjen el innen! Egyáltalán kicsoda?
- Szia! - nyújtotta felém a kezét. - Endre vagyok.
- Jó napot! - suttogtam megszeppenten.
Fogalmam sem volt róla, hogy ki áll velem szemben. Ez zavarba ejtett és képtelen voltam jól lereagálni a helyzetet.
- Ő itt a párom, Endre! - ölelték meg egymást oldalról.
- Aham. - bólintottam.
Anita boldog volt. Körülöttem mindenki boldog, én pedig egy zsák krumplihéj érzelmi szintjén állok napok óta.  Nem a féltékenység beszél belőlem, hanem megzavarodtam az idegen férfi jelenlététől.
Mögöttem apa kedvesen üdvözölte őket, majdpedig anya is idesietett hozzájuk. Amég ők a csomagokkal foglalkoztak és beszélgettek, én lassan eltűntem és bezárkóztam a szobámba, azzal az indokkal, hogy sokat kell tanulnom. Persze. Jobban is hazudhatnék, ha tudnék.
Nagyon nyomasztott, hogy valaki idegen mászkál a házunkban, Anitával akinek éppen nekem kéne, hogy segítsen. Kellemetlenül éreztem volna magam, ha lent jópofizok, így inkább elővettem a matekot és felcsaptam a tankönyvet. Igazából nem nagyon kötött le a tananyag, gyakran nyúltam a telefonomhoz, hogy Youtube videókat nézzek. Ati csatornájára csak egy pillantást vetettem, mikor egy furcsa címet véltem felfedezni. Nem tudtam végigolvasni, mert valaki benyitott hozzám. Gyorsan lecsaptam a telefont, hogy ne bukjak le.
- Minden rendben van? - ült le az ágyam sarkára anya. - Megy a matek?
- Igen. Vagyis úgy ahogy. - forogtam felé a székemmel.
Fel akartam hozni Anitát témának, de ő beelőzött.
- Endre már elment, lejössz teríteni? Vacsorázunk.
- Tehát, ő nem itt fog lakni velünk? - lepődtem meg.
- Dehogy is. Van egy lakása a belvárosban, sokat utazik a munkája miatt, így ismerkedett meg Anitával is. - tette hozzá.
- Csodás. - forgattam a szemeimet.
- Nem kedveled?
- Egyáltalán ki ez az ember? Minek hozta ide? - keltem ki magamból. - Elvileg miattam jött. Miattunk. Nem a barátja miatt.
Anya sóhajtott egyet és felállt.
- Megismerkedhetnél vele és akkor nem lennél vele ilyen előítéletes. Most pedig menj teríteni, nem mondom el még egyszer! - tessékelt ki az ajtón.
- Rendben. - motyogtam, és besétáltam a konyhába.
Apa és Anita együtt ültek az asztalnál, beszélgettek. Csendben a felső polchoz nyúltam és elhelyeztem 4 tányért az asztalon.
- Szeged is mesés volt, ott is játszhattam. Olyan csodás az a város! Utána Kecskemétre mentünk, el sem hiszed, de Jani, tudod a kopasz pasas...
- Igen már említetted. Akinek az apja buszsofőr. - bólogatott apa.
- Igen igen igen. Tudod mi történt azóta vele? Elvették a jogosítványát amiatt a baleset miatt! - hadart a nagynéném.
A kanalak és a villák csak úgy zörögtek a kezemben, mintha koncentret készülnék adni. Anya a levest kavargatta, miközben igyekezett beleszólni a beszélgetésbe. Kötényén meglátszott a paradicsomleves által okozott foltok, de őt láthatólag ez nem zavarta.
- Meg is érdemelte, úgy vezetett mint egy őrült! - hadonászott a merőkanállal.
- Tudom! És Jani is buszsofőr lett! - tárta szét a kezét. - A legjobb az egészben, hogy Jani a mi sofőrünk volt. Le is tértünk az útról, úgyhogy nem Debrecen felé, hanem Budapest felé vette az irányt.
- Tiszta őrült az a család. - mondta apa.
- Tudom, de olyan vicces volt. - nevetett fel Anita. - Nem, Lilla?
Én épp a szalvétákat rakosgattam ki, mikor unottan felnéztem.
- Gondolom. - vontam meg a vállam.
- Viselkedjél, kérlek! - szólt rám az anyám.
Elhallgattam, mire ők folytatták a buszos történetet. Anya eközben tálalt és elfoglaltuk a helyeinket. Apa az asztalfőnél, én vele szemben, Anita és anya, pedig mellettünk ült le. Csendben kavargattam a forró levesemet és a betűtésztából próbáltam valami értelmes mondatot vagy szót alkotni. WZERESF - nem a legjobb szó, kevés a magánhangzó ezekben a tésztákban. Mivel amúgy sem vagyok túl beszédes, senkinek sem tűnt fel, hogy igyekszek megbújni az asztal végében. Aztám a poharam mellett nyugvó telefonom csipogni kezdett. Messenger üzenetet kaptam. Mindenki odafordította a fejét a készülékhez, majd rámnéztek. Óvatosan megnéztem ki az.
- Kérlek tedd el a telefont evés közben! - szólt rám ismét anyám.
- Biztos csak Anna az, olyan rég jött át hozzánk, pedig szinte itt lakik velünk. - nevetett apa. - Holnap áthívhatnád vacsorára!
- Ez jó ötlet, de most tedd el a telefont! - pillantott egy kicsit megértőbben anya.
Attila küldött üzenetet. Nem láttam mit, mert rámszóltak, de a név láttán menten görcsbe rándult a gyomrom és még hátra volt egy fogás.
- Anna most nem igazán ér rá. - zároltam le a telefonomat.
- Összevesztetek? Mint Attilával? - nézett rám apa.
Megállt a kezemben a kanál és felemeltem a fejem. Majdnem elsírtam magam, de végül egy cinikus megjegyzéssel visszatartottam.
- Nekem mára elég lesz a vacsorából. - álltam fel a helyemről.
- Lilla, ülj vissza! - emelte meg a hangját anya.
Nem fogadtam szót, hanem a telefonomat a kezembe kapva indultam meg, de anya megállított.
- Lilla, ha most nem ülsz vissza az asztalhoz akkor elveszem a telefonodat! - kiabált.
Megálltam, majd odatettem mellé a készüleket. Nem sokat haboztam, el akartam zárkózni a biztonságos helyemre. A szobámba, ahol nem bánthat senki. Ahol nyugodt lehetek és Attila sem zavarhat meg.
Senki sem szólt semmit, én pedig magamra csuktam az ajtót.
- Ne csapkodd az ajtót! - hallottam meg anya hangját ismét.
Pedig a becsapásnak a közelében sem jártam.
Ahhj! Te átkozott gyerek! Mikor hagysz végre békén. Begubóztam az ágyamba és vártam, hogy elaludjak, de csak nem jött álom a szememre. Nagyon ideges voltam emiatt a hülyegyerek miatt, aki nem hagy békén, mindezek után sem. Még azután a hülye csók után is beszélgetni akar. Megbeszélni a dolgokat. Nincsen semmilyen dolog, hülye voltam, lesmároltam kész. Soha többet ne hozzuk fel! Biztos emiatt is keresett meg, biztos megint beszélni akar, nem akar békén hagyni.
- Kop kop. - hallottam meg valaki hangját.
Nem válaszoltam. Anita ekkor benyitott hozzám és helyet foglalt az ágyamon.
- Sok dolgok kell megbeszélnünk, nem gondolod? - tette le mellém a telefonomat.
Odafordultam durcásan.
- Mire gondolsz?
- A viselkedésedre. Mi zaklatott fel vacsinál?
Nem bírtam ki, azonnal a nyakába zúdítottam mindent amit akkor tudtam. Nem vágott közbe csak figyelt csendben.
- Érdekes. - bólintott a végén. - Tényleg hülye vagy!
Kinyújtotta rám a nyelvét, én pedig megtöröltem az arcomat.
- Tudom. Nagyon hülye. Ezért félek megnézni mit írt. Biztos megint beszélni akar, pedig én nem akarok!
- Szerinted attól jobb lesz ha nem beszélitek meg? Inkább nem is barátkoztok többet? Ugyan, a kommunikáció fontos a problémamegoldásban. Nektek is menni fog.
- De ha nem akarok? - sírtam halkan. - Azt akarom, hogy erre ne is emlékezzünk! Soha!
- Rendben. - helyezkedett el mellettem. - Akkor mondd meg neki ezt!
- Nane! Felejtsd el! Majd rájön magától. - ellenkeztem.
- Oké. Nem szólok bele. - tette fel a kezét.
Ezután lassan felállt és elhagyta a szobámat. Se szó se beszéd. Egyedül kezdtem nevetségesen hisztizni az ágyamban. Attila, te annyira gonosz vagy, és kedves agyam te pedig olyan alattomos vagy, hogy állandóan erre az átkozott fiúra gondolsz! Felejtsd már el! Ne gondolj se rá, se a csókra,  se az apró pillantásaira, mert esküszöm beleverem a fejem a falba!!
Nem bírtam megállni és hevesen dobogó szívvel nyitottam meg az üzenetét.
"Ha ráérsz, este hívj fel!"
Mit akarhat? Megint beszélni? És ha nem hívom fel? És az ujjam miért nyom rá akkor a hívás gombra? Miért vagyok teljesen eszement ettől a fiútól??!
- Szia. - mondtam elfojtott hangon, mikor hirtelen felvette.
- Nagyon zavarlak? Tudom, hogy ilyenkor szoktatok vacs... - hadarta.
- Mit szeretnél? - szakítottam félbe.
Csend  lepte el a vonalat.
- Itt vagy? - kérdeztem ismét.
- Csak el akartam mondani, hogy láttam ahogy kerülsz engem. Bár nem volt nehéz észrevenni. - kuncogott halkan. - Azt is láttam, hogy neked kellemetlen ez az egész helyzet.
- Igen. Jól érzed. - sóhajtottam halkan.
- Szeretném ha ez nem akadályozna meg téged abban, hogy beszélgessünk továbbra is.
- Én nem vagyok biztos benne...
- Elfelejthetjük. Csak ha akarod. - vágott közbe.
Nagyon meglepett, azt hittem sokkal nehezebb lesz megbeszélni vele, ezt. Hihetetlen milyen könnyen vette az akadályt. Sosem gondoltam volna ezt róla.
- Tényleg? Az egészet? Mindent ami ott történt?
- Ne ez befolyásoljon! Jó barátok vagyunk, nem akarlak elveszíteni. - mondta.
Hirtelen felnevettem és nyugodtan dőltem hátra az ágyon.
- Minden rendben van? - kérdezte (mosolyogva) a vonal végén.
- Akkora kő esett le a szívemről. El sem hiszed. - fogtam a hasam. - Tehát akkor semmi sem változik? Barátok maradunk?
- Ha ezt szeretnéd. Hát legyen.
- Köszönöm. - mondtam neki halkan. - Imádlak. Mármint nem úgy... basszus... nemár..
Olyan kínos volt kimondani, és megint elkezdtem félrevezetni a srácot. Akkora paraszt vagyok.
- Értem. Szóval imádsz. - nevetett fel.
- Nagyon. - ironizáltam. - Most jut eszembe, láttam amit feltöltöttél. Jó kis dal.
- Tetszett?
- Minden dalod tetszik. A feldolgozások, a sajátok... mindegyik. És a barátod vagyok, támogatlak mindenben.
- Tudom. Nagyon értékes barát vagy, ugye tudod?
Olyan hangsúllyal kezdett beszélni, hogy egy pillanatra megijedtem. De ekkor valaki kopogás nélkül lépett be az ajtón.
- Lilla! Kérem a telefonodat! - nyújtotta felém a kezét anya.
Francba.
- Hallom ott van anyukád, hétfőn beszélünk. - köszönt el.
- Szia Attila! - tettem le.
Anya dühösen állt velem szemben. Csak úgy lángolt a feje.
- Kérem a telefont! A viselkedések egyre rosszabb, lassan kezelhetetlenné válsz ha így folytatjuk! Meg kell tanulnod a szabályokat, és azt, hogy nem viselkedhetsz így egy asztalnál... - ismét belekezdett a végtelen monológjába.
Egy idő után már untam, hogy folyton ugyanazt szajkózza, aztán egyszer változtatott valamit rajta. Persze nem érdekel amit mond, mert gyakran nem érrek vele egyet és tudom, hogy csak túlreagálja. A hosszú lecseszés után ismételten magányosan feküdtem az ágyamon, de most már sokkal nyugodtabb lélekkel.