Kétségeim (Azahriah ff.)

25

Tudom, egy ideje nem volt rész, de nagyon elfoglalt voltam a suli miatt :c

Aznap este megkértem Endrét, hogy jöjjön át. Mostanság egyedül ő tud megérteni, vagy legalábbis megpróbálja. Remegő kezekkel vártam rá, majd váratlanul kaptam egy üzenetet Annától. Az ajtóm elkezdett csikorogni.
- Helló! - intett nekem kedves Endre.
- Szia.... - vizslattam Anna üzenetét.
- Mi olyan sürgős? Baj van? - foglalt helyet a szokásos helyén.
- Igen. - raktam le végül a telefonom. - Igen baj van.
- Elmondod?
- Fúú... - dobogtam a lábammal. - Akkor kibököm. Vagyis elmondom. Vagyis.
- Nyugodj le! Higgadtan kezd el!
- Nem kérsz előtte egy sütit? - kaptam elő a dobozt mellőlem.
Igen, amellett, hogy rendes ételt nem ettem napokig, mindig van dugi csokim a szekrényben ilyen alkalmakra.
- Szerintem most már elmondhatnád azt is miért jöttél sírva haza a pizsamabulidról. - tolta vissza nekem a dobozt.
- Talán... mégsem olyan fontos. Bocs, hogy iderángattalak... - fogtam a fejem idegesen.
- Rendben. - állt fel. - Majd máskor elmondod.
Mindeközben lassan körbenézett a szobámban, vizslatta a terepet, majd megakadt a szeme egy kis papírdobozon. Az ereimben megfagyott a vér, mikor elkezdett közeledni felé és már álltam volna fel, hogy megállítsam de késő volt. Endre belenyúlt és megnézte mi van benne. És bár ne tette volna.
- Ezeket mostanában rajzoltad? - vette az ölébe, miután az ágyamra ismét leült. - Ez nem Albert? Vagy... hogy is hívják?
Akármennyire is rosszul érintett a doboz tartalma, ezen muszáj volt felnevetnem. De de. Az ott Albert.
- Attila. De mindegy. Ki akartam már dobni azokat. - vontam vállat, miközben a szívem hevesebben vert a vártnál.
- Vannak itt fotók is! Bocsánat, hogy így beletúrok a dobozodba, de ha úgy is szemét akkor...
- Hát. Most már nem kell bocsánatot kérned. - néztem rá kínosan.
- Ezek nagyon jók. Miért akarod kidobni? - mutatta fel az egyik közös fotómat Atival.
- Mert.
- Mert? - húzta fel a szemöldökét.
- Csak. - vontam vállat. - Nincs szükségem rájuk. Rossz visszaemlékezni rájuk.
- Biztos? - mutatta fel az albumborító kicsinyített változatát, mellé pedig egy vidám képet, Annával, Atival és velem. - Nem tűnik szomorúnak. De ha akarod kifelemenet kidobhatom.
- Nem kell! - ijedtem meg. - Majd én kidobom.
Endre furcsán mosolygott rám. Én pedig remegő kezekkel vettem át a dobozt.
- Te nem akarod kidobni. Ugye?
- Dehogyis nem! Ezért gyűjtöttem őket egy dobozba, hogy elégessem vagy ilyesmi... - haraptam az ajkamba.
- Engem nehéz átverni. Na halljam, mire kell a doboz?
- Semmire! - szorítottam megint magamhoz.
- Te szeretnéd megőrizni ezeket az emlékeket. Akkor miért akarsz mégis megszabadulni tőlük?
- Semmiért!
Megtörhetetlennek tűntem. De a látszat nagyon is csalt.
- Mit nem mondasz el?
- Semmit... mindent... - engedtem végre a doboz szorításából. És a szemeim könnybe lábadtak.
- Ha a dobozban Albert vagyis Attila van, persze képletesen, és nem akarod elengedni akkor...
Válaszul hevesen bólogani kezdtem.
- Azthiszem szeretem. - suttogtam alig hallhatóan. És ahogy kimondtam megint nekiálltam sírni.
- De ez, ez jó hír. Nem? - nézett rám.
- Nem! Ez borzalmas! Mert így jobban fáj, ha nem szeret. És ő nem szeret. Azon az estén is... csúnyán összevesztünk... És egyértelmű, hogy nem szeret. - zokogtam. Alig hallotta a szavak felét Endre, de nagyjából értette mit akarok mondani. - És ez a doboz. Annyi mindent akartam régen mondani neki, annyi ajándékot akartam adni neki és szinte mind itt van. Régen is szerettem. Azt hittem ez a fellángolás nem jekent semmit és elmúlik, de... én én.. nem tudok nélküle élni. Nem tudok rajzolni, nem tudok alkotni, enni, aludni, gondolkodni. Ha nem vagyunk jóban én leblokkolok. És csak rá tudok gondolni.
Endre csendben végighallgatta amit kinyögtem végre.
- Tudom. Kezeltetni kéne, mert ez biztos nem normális. De én ezt érzem.
- Megnyugtatlak. Teljesen normális vagy. De.
- De hülye vagyok. - mondtam, mire nevetve megrázta a fejét.
- De beszélned kéne vele. El kell mondanod mit érzel.
- Felejtsd el!! - kértem ki magamnak. - A történtek után nem tudnék a szemébe nézni. És mint mondtam nem szeret. Szóval mindegy.
- Azt mondtad már korábban is szeretted, akkor miért akarod megint magadban tartani?
- Mert utál! És én is utálom magam.... - takartam el az arcomat.
Csendben ültem előtte. Nem tudott erre mit mondani, elég szerencsétlen eset vagyok. És talán nem kellett, úgysem volt az egésznek értelme.
- Holnap már mész iskolába nem? - kérdezte hirtelen.
Bólintottam.
- De nem akarok beszélni vele. Szóval kérlek hagyjuk a témát! - fordultam el.
- Rendben. - mondtamajd az ajtóm frlé vette az irányt.
Csendben elment én pedig az asztalomra hajtottam a fejem. Bárcsak mindent visszacsinálhatnék. Bárcsak ne érezném azt amit érzek.