Kétségeim (Azahriah ff.)

10

Másnap délután ismét leültem festeni.  Feltekertem a szőnyeget és a padlóra terítettem egy nagy lapot. A háttérben most épp Madison Beer szólt a spotify-os listámról. Anya hirtelen nyitott be, majdnem kiborítva a vizes edényemet.
- Vigyázz! - mutogattam a kezemmel.
- De jól néz ki! - fordult úgy, hogy ne fejjel lefelé lássa. - Ez egy tengerpart?
- Igen. - bólintottam.
- Szép, de most nem tudnál segíteni apádnak? Kértem, hogy teregessen ki, de nem boldogul vele. Nekem most mennem kell, majd jövök.
- Rendben. Megmosom a kezem aztán megyek.
Becsukta maga után az ajtót, én pedig elkezdtem összébb pakolni. A tükörben láttam, hogy még a homlokom is van egy kék csík. Gyorsan fogtam egy rongyot és letöröltem az arcomról, majd kimentem apához, aki a szoba közepén szenvedett.
- Megcsinálom. - léptem oda.
- Anyád azt mondta pofon egyszerű lesz. Valahogy mégsem érzem annak. - fogott egy csipeszt.
- A titok a rutin. - ráztam ki egy pólót.
Csendben megcsináltuk a házimunkát, mikor nyílt az ajtó. Nem láttam ki az, csak hallottam a hangot
- Anya az? - kérdeztem.
- Megjöttünk! - hallottam meg Anitát.
Ekkor belépett ő és Endre. Hát ennyit a jókedvemről. 
- Szevasz haver! - fogtak kezet apával.
Haver? HAVER? Nem kéne legalább apának az én oldalamon állnia? Ez a pasas csak púp a hátunkon. El kéne küldenie valakinek. Aki nem én vagyok.
- Szia Lilla! - integett nekem.
- Heló. - mondtam kezemben a kosárral. - Én elpakolok.
Ezzel pedig le is léptem, nehogy velem beszélgessenek. Még a végén hánynék ettől a férfitől. A szobámat összeraktam és a mosdóban kitisztítottam az ecseteimet. Mindeközben hallottam, ahogy a konyhában nevetnek. Csak én nem kedvelem Endrét? Valaki nem akar az én csapatomban játszani? Vannak még szabad helyek.
Miután végeztem leültem tanulni, mert holnap dolgozat lesz a második világháború előzményeiből. Bár a gondolataim elkalandoztak, a fele legalább megragadt az agyamban. Mellesleg a csatornán agyaltam, amit még csak tervezgetek, de lehet csak fel kéne pakolni valamit az kész. A fejem nem is látszódna, csak ahogy festek. Szereznem kéne egy állványt legalább vagy kamerát.
Este nem mentem le enni a többiekkel, mert felfordul a gyomrom Endrétől és minél többet van itt annál jobban utálom. Van bennem némi előítélet, de mégis csak elmarja tőlem Anitát.
A következő napokban elkészítettem az első videómat és fel is töltöttem a Youtubera Lilla-Art néven. Nem túl kreatív, de nem is szeretnék mást. Egyenlőre. Nagyjából 25 ember nézte meg, ami számomra már igen nagy nézettségnek számított. A minősége nem is tökéletes, de kezdésnek pont jó. A suliban se Attilával se Annával nem beszéltem, csak Viviékkel lógtam, ami végül is hozzásegített a stílusom megváltozásához. Egy kicsit én is kiraktam amim van, lengébb ruhákat hordtam sokáig és erős, mégis az ízléses határát súroló sminkben jelentem meg a suliban, akárcsak Viviék. De nem lettem egyértelműen sznob, vagy nagyképű. Hű maradtam magamhoz, amennyire tudtam. Sokkal többet kritizáltam a körülöttem lévőket, pletykáltam és rengeteget panaszkodtam, a hajam és egyéb felesleges dolgokról. Elkezdtem tiniribancá válni, ami szép lassan mérgez meg belülről.
Persze mindenki aki ismert azt hitte a szakításom miatt élem ezt az átmeneti időszakot, viszont ez annál több volt.
Sajnos Anna és Attila egy-egy rosszalló pillantását elcsíphettem a szünetekben, mikor a kistükrömmel ellenőriztem a szájfényem. Ha hülye lennék azt mondanám fogalmam sincs miért viselkednek így. De nem vagyok. Pontosan tudtam, hogy zavarja őket a változásom és ők tudják, hogy ez nem egy átmeneti időszak. De mivel barátok már nem vagyunk, így nem is foglalkoztak velem többet. Mondjuk úgy hagytak a saját levemben főni.
Otthon is elkezdtek felfigyelni a változásomra, és igyekeztek a tudtomra adni, hogy nem ez a jó irány. Nem mintha érdekelt volna mások véleménye erről. Anita többször is beszélt velem, de sosem hallgattam végig, mert Endre még mindig itt lábatlankodott a vacsorákon, ebédeken, sőt még itt is aludt egyik nap. Utáltam, mert kisajátította a fürdőt és bele akart szólni az életembe. Nekem ő egy senki, szóval az ilyen ne ossza az észt ha lehet.
Aztán egyik nap épp a következő videót forgattam volna, mikor valaki váratlan hívott fel. Nem is értettem miért keres, de gyorsan felvettem a telefont, hogy megtudjam.
- Szia Zsombor! - köszöntem neki.
- Szia! Mégsem jössz? Mert Attila most mondta, hogy... - utalgatott.
- Ja, igen. - kaptam a fejemhez. - Összekaptunk egy kicsit és így demmi keresni valóm ott.
- Ugyan, annyira csak nem kehet nagy a baj. - nevetett fel egy kicsit.
Hagytam néhány másodpercet, hogy megeméssze amit mondtam, majd magától is rájött.
- Vagy mégis. - látta be.
- Szóval bocsi, de ez most nem fog menni. - mondtam kínosan.
- Ha esetleg mégid akarsz jönni, akkor felvehetlek...
- Nem szeretnék csalódást okozni, de ha én ott lennék akkor Attila 3 másodperc alatt dühbe gurulna és nem szívesen vonnám el a figyelmét. - mondtam a homlokomat fogva.
- Persze világos. - hallottam meg a hangját. Nagyon megértő volt.
Néhány másodperc csend következett, majd mielőtt leraktam volna a telefont még eszembe jutott valami.
- Figyelj... - kezdtem.
- Mondjad!
- Tudom, hogy te jó vagy a videózásban és a vágásban. Esetleg nem tudnál nekem segíteni? - kérdeztem a számat rágva.
- Nagyon szívesen. Az jó ha vasárnap elmegyek hozzád? Addigra már hazaérünk.
- Igen igen, az nagyon jó lenne köszi. Nagyon köszi. - hálálkodtam.
- Bármikor Lilla! Csak csörögj rám!
- Örök hála. - nevettem.
- Most mennem kell, később akkor beszélünk!
- Szia! - tettem le a telefont.
Elkezdtem ugrándozni örömömben, annyira boldog voltam, hogy Zsombi segít nekem, mert rámférne a fejlődés.