Sebzett szív (Larry, Ziam ff)BEFEJEZETT

Harminckettő: Cukiság

Louis:

Eddigi életemben soha nem volt még csak megközelítőleg ilyen csodálatos éjszakám sem, mint a tegnapi. Miért? Vagy inkább kiért...

Hazzy az enyém lett. Saját akaratából, a szíve által vezérelten és én ezt ugyanúgy a szívemmel akartam. Ha nem történt volna semmi köztünk, ha csak beszélgettünk volna, akkor sem lennék kevésbé boldog. Na jó, ez nem igaz teljesen... hiszen mind a három alkalom fantasztikus volt.

Az első, amikor szerelmet vallottunk egymásnak, és én először tapasztaltam meg a különbséget a szeretkezés és a dugás közt. Tapasztalt férfi vagyok, annyi partnerem volt már, mint égen a csillag, némelyik már súrolta az akrobatika határát, de ez ... ez semmihez sem fogható. Összekapcsolódtunk az összes lehetséges ponton és nemcsak testileg. A lelkünk ugyanúgy egyesült, ettől volt olyan megrázó az élmény, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam. Miután kicsit lenyugodtunk, természetesen megkaptam a fejmosásom Hazzustól, totál ki volt akadva, hogy leléptem, nem nagyon akarta megérteni, hogy mi vezérelt.

„Nem láttam más megoldást, Harry. Akármit csináltam, csak rontott a helyzeten. Aztán amikor megcsókoltalak ott az autók közt a földön, te pedig elhúzódtál, a rettegés a szemedben... én csak... azt soha többet nem akartam"

„Pedig az a félelem semmi volt ahhoz képest, amikor megkaptam az üzeneted és rájöttem, hogy ez volt a búcsúd. Hogy soha többet nem láthatlak... ez rosszabb volt annál is, mint mikor attól féltem, hogy megint fájdalmat okozol." Szinte belefúrta az arcát a mellkasomba, úgy bújt, én pedig szorosan átöleltem, az arcom a feje búbján nyugtattam, élvezve a haja citromfű illatát. Mélyeket szippantottam, hogy lenyugodjak, mert minden istenverte percet újraéltem, és a kurvaszar nem mutatja be eléggé, hogy mit éreztem akkor.

„Semmit, egyszerűen semmit nem tudtam kitalálni, amivel jóvá tehetném, szóval arra gondoltam legalább nem rontom tovább..." Azt hiszem, ennél erősebben már nem is szoríthatott volna, miközben vagy ezerszer elszajkózta, hogy „Annyira hülye vagy, Lou" Szóval, mikor meguntam, mert már kellőképpen tisztában voltam vele, hogy mennyire hülye vagyok, megragadtam az arcát és magam felé fordítottam. A smaragdjaiban azonnal felgyúlt a láng, ahogy bennem is, így esett meg életem második szeretkezése, ami alatt meg én szajkóztam a mondanivalóm, igaz, az csak két szó volt: „Szeretlek, Harry"

„Lou? Tudom, hogy azt mondtam, van rendes nevem és szólíts azon, de annyira fura a szádból és olyan idegen... Maradjunk a Hazzynál, jó? Bár igazából mindegy, miként szólítasz, csak szólíts, csak te legyél..."

Ezt persze megint nem hagyhattam egy szenvedélyes csók nélkül, úgyhogy ebből kerekedett ki a harmadik, a legvehemensebb együttlétünk...

A szemhéjaimon keresztül érzékelem, hogy a Nap már magasan járhat odakint, nem bocsátkozom komolyabb becslésekbe, de tíz már biztos elmúlt. Az oldalamra fordulok, hogy magamhoz húzzam Hazzyt, az ágy azonban üres mellettem. Nem... az nem lehet, hogy csak álmodtam ezt, ugye? UGYE? Nem lehet, hogy mégis leittam magam, és az alkoholmámor vetítette elém ezeket a képeket...

Azonnal kipattannak a szemeim és meggyőződöm róla, hogy Hazzy párnája még őrzi a lenyomatát és az illatát is, szóval nem a képzeletem játszott velem. Viszont azok a gondolatok, amik most kúsznak be alattomosan a gondolataimba, még ijesztőbbek. Mert mi van, ha meggondolta magát? Mi van, ha reggelre mindent megbánt és még mielőtt felébredtem volna, elhagyott? A szétszórt ruháim a székre hajtogatva pihennek, de az övéi sehol... Neeee....

Villámsebesen ugrok bele a bokszerembe, a pólómat már a lépcsőn lefelé botorkálva erőszakolom magamra, amivel majdnem sikeresen elérem, hogy leguruljak rajta és összetörjem magam. A hallba érve azonban megérzem az isteni illatokat és meghallom Hazzy dudorászását is. A megkönnyebbülés egy hatalmas sóhaj kíséretében önt el, úgy, ahogy vagyok, mezítláb indulok a konyha felé. Hazzy a tűzhely előtt állva keverget valamit. A mosókonyhából kiszűrődő hangok pedig megmagyarázzák, hová is tűntek a ruhái.

A nyáltermelésem azonnal beindul, na nem mintha éhes lennék, de basszus Haz egy szál alsóban főzőcskézik, ráadásul az én alsómban, a faszállító rekedtes hangja pedig megborzongat bennem minden eddig még érintetlen területet.

Halkan osonok mögé és hátulról átkarolom a lehetetlenül karcsú derekát.

- Mmmmm.... Megvagy! - morgom a nyakába és ha már ott vagyok, bele is harapok egyet, bár még a tegnapi „sebei" is élénken virítanak rajta. Nem baj, egyel több vagy kevesebb már ugyan nem számít.

- Louuueh - sziszegi - ha meg akartál ijeszteni, akkor kicsit halkabban kellett volna lecsatáznod az emeletről... - mondja, szerintem viccesnek szánta, de a hangja elfúl, ahogy félreseprem a csigáit és nyalogatni kezdem a tarkóját.

- Szerintem az ijesztegetésről inkább ne beszéljünk! - harapok bele a vállába rosszallóan - Tudsz róla, hogy a szart is kiriasztottad belőlem?

- Eszem ágában sem volt - hajtja hátra a fejét, hogy jobban hozzáférjek - csak főzni akartam valami fincsit a pasimnak.

A „pasimnak"... na ez a szó, ami velem kapcsolatban még nem sokaknak hagyta el az ajkát. De az övéből kifejezetten tetszik. Annyira, hogy megremeg a gyomrom és melegség önti el a lelkem. A „pasija" vagyok. Én... Louis Tomlinson, a magányos farkas. Na erre varrjatok gombot!

- És mit főzöl a pasidnak? - duruzsolom a fülébe két aprócska harapás közt.

- Stir fry-t. ..Ahh...Tripla adagot - sóhajtja.

- Miért triplát? - kérdem kíváncsian, kezeim felcsúsznak a mellkasára, és megtalálják apró bimbókat. Meleg van a konyhámban, szóval azt, hogy ennyire apróra összehúzódtak, nem foghatja arra, hogy fázik.

- Mert amikor ... ahh... mikor először főztem ezt .... mmm... mindet felfaltad, és ... ooohh... azt mondtad, legközelebb csináljak többet. Nem gondoltam ... óh, Istenem... hogy a „legközelebb" több, mint két év múlva lesz...

Delejes hangjába egy kis szomor is vegyül, ezért gyengéden magam felé fordítom. Most látom először az arcát tegnap este óta és esküszöm, még annál is kibaszottabbul gyönyörű, mint volt. A loknijai össze-vissza hurkálkodnak a nyaka körül, az arca kipirult, mintha maratont futott volna, pont úgy liheg is, csak a szemei árulkodnak, azokkal nem tud hazudni, sohasem tudott.

- Héj... nézz rám, hallod? Nézz rám, Hazzus! - nagy nehezen teljesíti a kérésem és összefonjuk a tekinteteinket. Az övé most olyan, mint a mélysötét erdő, amit fentről megvilágít a Nap és a sugarai itt-ott áttörnek a fák lombkoronáján. Észveszejtő.

- Egy fasz voltam. Egy kurva nagy fasz, és semmi mentségem nincs. Nem vettem észre azt, ami az orrom előtt volt. Nem értékeltelek. El kellett veszítselek ahhoz kétszer is, hogy rájöjjek, te kellesz, csak te kellesz nekem. Először csak a törődésed hiányzott, az az elhivatottság, amivel a gondomat viselted. De aztán... aztán már minden. Te magad. Az én Hazzuskám - az ajkai elnyílnak, a szemei újra szerelmesen csillognak, a légvételei szaporák, szinte versenyeznek az enyémekkel. Nem bírom ki, hogy ne hajoljak rájuk. Készségesen nyitja ki a száját és engedi be a nyelvem, hogy újra felfedezhessem a semmihez sem hasonlító ízét. A serkenő borostája az én egyhetes szakállammal incselkedik, a fejét hátrahajtja, hogy tökéletesen birtokba vehessem és uralhassam a csókunkat. Most én nyögök fel először, mikor a hajamba mar, a testét az enyémnek feszíti. Ugyanúgy kíván, mint én őt. Nem tudom, valaha elég lesz-e belőle, de szerintem kizárt. Hazzy az enyém és ha rajtam múlik, az enyém is marad.

- Kapcsold le a tűzhelyet! - lehelem az ajkaira, mire belemosolyog az épp megszakított csókunkba.

- Már lekapcsoltam, mikor elkaptál - búgja és visszahúzza a fejem.

Csók, drágáim!
Egy kis cukiság erre a borús szombatra. Csak úgy... 🥰
Szeretettel:
Gotti
xx