Mocskos vágyak

31. fejezet - Kalitkába zárt madár

– Mi történt már megint? – kérdezte Bóra, miután Dana küldött neki a messengeren egy üzenetet, hogy hívja fel, ha ráér.

– A szokásos. Szenvedek – válaszolta Dana, amit már nem is kellett magyaráznia, mert a hangja tompaságában minden benne volt.

– És mi lett a kirándulással? Nem mentetek? – érdeklődött Bóra sürgetően, aki direkt nem is hívta Danát egész nap, mert nem akarta megzavarni a randiját. – Vagy annyira rosszul sikerült? – kérdezte, észlelve barátnője hangjában a szomorúságot, de még mielőtt megszólalhatott volna Dana, egy kérdés tört fel belőle hirtelen. – Azt ne mond, hogy megint elhajtottál anélkül, hogy kiszálltál volna!

– Pedig így történt – felelte Dana feszülten, tartva, hogy megint kap egy fejmosást, és igaza is lett.

– De miért???? – kérdezte azonnal Bóra számonkérőn a vonal másik végén.

– Nem tudom. Talán, mert hülye vagyok, vagy mit tudom én! – szabadkozott, józan érvek után kutatva, nem sok sikerrel, így csak a régi jól bejáratott mondatokat kántálta újra. – Egyszerűen megint azt éreztem, hogy nem akarok vele találkozni, mert úgy sem lesz jó az egész, úgy sem az esetem. Hidd el, én sem értem magam, képtelen vagyok megmagyarázni, miért vagyok ilyen. Csak arra tudok gondolni, hogy nem volt rám hatással, mint férfi, hogy nem éreztem semmi vibrálást vele kapcsolatban.

– De miért várod mindig, hogy azonnal érezned kellene valamit?! Egyszerűen nem értelek Dana, komolyan – háborgott mérgesen barátnőjére Bóra. – Az én életemben például, csak egyszer vagy kétszer történt olyan, hogy valakibe első látásra beleszerettem, de a többi, a hosszabb kapcsolataim, azok szinte a barátságokból indultak. Ha szimpatikus, akkor bármi lehet, de te még az esélyt sem adtad meg már megint se magadnak, se neki! Miért kell mindig a villámot várni, ami beléd csap egy szempillantás alatt?

– Nem tudom... Én mindig úgy képzeltem a szerelmet, hogy meglátom és azonnal tudom, hogy ő az! Nekem soha nem volt még olyan pasim, akivel egy idő után csak úgy kialakult volna. Én vagy meglátom és megszeretem vagy nem! Én ilyen véglet ember vagyok – magyarázta, miközben felállt a laptopja mellől és kezébe fogva a telefonját, elindult a konyha felé, végül azonban menet közben az ajtófélfának dőlve bámult kifelé az ablakon. – Azt hiszed ez nekem jó? – kérdezte Bórát elgondolkodón, miközben a szomszéd háznak az udvarukra néző málló vakolatú falát nézte, majd szóhoz jutni sem engedve barátnőjét rá is vágta saját válaszát. – Hát egyáltalán nem! Azt hiszed én nem szeretnék egy nyugisabb életet, nyugisabb érzelmekkel? Sokkal egyszerűbb lenne minden. El sem tudod képzelni, milyen teher nekem, és mennyire unom már saját magamat is, hogy képtelen vagyok úgy gondolkodni, mint más emberek.

– Akkor lehet, hogy ez a huszonhét év, egy áldás volt számodra, mert legalább lehiggadtál – jegyezte meg Bóra, majd maga is meglepődött Dana helyeslő válaszán.

– Még az is lehet. Valószínűleg saját magamtól mentett meg. Néha jó emlékeztetni magam is, hogy mennyire a két végén égettem a gyertyát... Valahogy megtérésem után volt is egy olyan érzésem, hogy ez tulajdonképpen egy vezeklés amiért viharosan éltem régen, aminek a vége a teljes kiégés lett. Meséltem már neked a centrifugás sztorit? – kérdezte hirtelen Bórát, majd elindult a konyhába, ahol kihangosítva a telefont, letette a pultra, ő pedig húst vett elő a hűtőből, majd egy vágódeszkát és egy kést emelt ki a konyhaszekrény fiókjából.

– Valami rémlik, de nem tudom pontosan, mi is történt – hallotta Bóra válaszát, mire Dana belekezdett a történettel együtt a hús feldarabolásába is.

– Húsz éves lehettem talán, amikor egy buliból, hazaérve csak lezuhanyoztam, átöltöztem és rögtön dolgozni mentem. Délután pedig mire hazaértem már annyira fáradt voltam, hogy ragadt le a szemem, de valami miatt nem tudtam aludni, hanem csak elbóbiskoltam, majd felriadtam, és ez így ment hosszú ideig folyamatosan, míg az utolsó alkalommal, amikor megint lecsukódott a szemem, szinte láttam, hogy egy centrifuga készül éppen beszippantani, miközben egyfolytában az dübörgött a tudatomban, hogy ha elalszom, akkor be is szippant, és soha többé nem ébredek fel. Tudod, Bóra, ez egy halálközeli élmény volt, mert biztos voltam benne, hogy meghalok. Még ma is vissza tudom idézni azt az érzést, és küzdelmet, ami ahhoz kellett, hogy végül kinyissam a szemem. Nem is mertem elaludni utána, csak este, lefekvéskor. Utólag fogalmazódott csak meg bennem, hogy akkor, és ott kaptam egy figyelmeztetést Istentől, hogy rossz úton járok, de ez akkor nem igazán tudatosult bennem, viszont ez a megmagyarázhatatlan élmény kitörölhetetlenül bennem maradt. Azóta sem tudom elfelejteni annyira valóságos volt, ami akkor és ott történt velem. Már akkor is éreztem, hogy lassítanom kell, és nem élhetek úgy tovább, mint addig... Szóval, azt hiszem Isten többször is jelzett nekem, de nem akartam meghallani, amit mond, bár akkor még nem is volt igazán istenhitem. Az csak később jött.