Mocskos vágyak

17. fejezet - Álomvilág

– Szerelmes vagy? – szegezte neki a kérdést Bóra, a szokásos reggeli csevejükkor, miután Dana lelkendezve mesélt az előző napi chatelésükről Gerivel, bevackolva magát kényelmesen az ágyának sarkába, díszpárnákra támaszkodva, miközben Bóra a szemközti fotelben foglalt helyet.

– Nem! – vágta rá egy kis gondolkodás után. – De bele tudnék szeretni – tette hozzá sejtelmes mosollyal nézve barátnőjére.

– Kinek akarsz hazudni, magadnak, vagy nekem? Süt rólad, hogy bele vagy zúgva!

– Nem hazudok – hárított Dana. – Ahhoz az is kellene, hogy ő szeressen, de azt nem érzem. Van valami köztünk, de az nem szerelem, de tegnap, annyira más volt, és én, én... Egyszerűen vonzódom hozzá, de nincsenek pillangók a gyomrom tájékán. Lehet, hogy már nem is tudok szerelmes lenni – mondta kinézve a Bóra válla melletti ablakon, amelyen besütött a nap. 

– Miért gondolom azt, hogy már megint egy álomvilágba menekülsz?

– Van valami jó a valóságban? – kérdezett vissza csípőből Bóra felvetésére Dana, de ő nem válaszolt semmit, ezért folytatta. – Tudom, hogy féltetek, és ezt köszönöm is nektek. Hidd el egyfolytában ezen jár az agyam nekem is. Pró és kontra érveket sorakoztatok fel, és szeretnék racionálisan gondolkodni, de jelenleg képtelen vagyok rá. Ha nem én lennék ebben a helyzetben, én is azt tenném, amit ti, és baromira okosakat mondanék mindenkinek. Nem vagyok egy ostoba nő... ezt azért tudod!

– Igen, ezért is furcsa, amit most teszel – vetette közbe Bóra. – Nem kellett volna rögtön lefeküdnöd vele.

– Tudom, de már késő. Egyszerűen megtörtént. Én is meglepődtem saját magamon, elhiheted. Mintha nem is én lettem volna, akivel történt, az egész olyan volt, mintha csak kívülről szemléltem volna az egészet, miközben benne voltam. Nem tudom megmagyarázni ezt az egészet. Olyan vonzása van, aminek képtelen vagyok ellenállni. Hidd el, nincs olyan, amit mondani akarsz, és ne tudnék.

– És mit remélsz, mire vársz?

– Őszintén? – mosolyodott el Dana – Életem csodájára várok. Nem tudom, miért ő, miért úgy, miért most toppant be az életemben, de akarom hinni, hogy nem véletlenül történt, ami történt.

Bóra nem mondott semmit. Ismerte már annyira Danát, hogy minden szó hiába. A barátnője ismét az elképzelt kis világába zárta magát, és reménytelenül halad újra a csalódáshoz vezető úton, amiről semmi, és senki sem térítheti el, csak az út végén lévő hatalmas pofon, ami vár rá, mert biztos volt benne, hogy most sem lesz másként. Ez a férfi, nem az a férfi, akire barátnőjének szüksége lenne. Dana pedig valóban mérnöki pontossággal választja meg azokat a férfiakat, akikkel nem kellene soha az életben kapcsolatba kerülnie. Ha pedig ismét a szakadékba köt ki Dana,  neki csak egyetlen dolga marad, hogy mellette álljon, és pátyolgassa az összetört szívét.

Miután Dana Bórát kikísérte, még integetett neki, amikor elhajtott a házuk elől. Visszatérve igyekezett nem gondolni a beszélgetésükre, azért inkább belevetette magát a főzésbe. Az elmúlt napok rádöbbentették, hogy úgy sem értik meg, de az is megerősödött benne, hogy az ő életében semmi sem egyszerű továbbra sem. Nem haragudott sem Bórára, sem Leára, hiszen semmi olyat nem mondtak, amit ő ne tudott volna. Sőt, ha őszinte akart lenni, valahol jól is estek a szavaik. Most érezte először, hogy vannak barátai, akik féltéssel veszik körül, ő pedig engedte magát félteni. Már nem gömbölyödött össze, mint a sündisznó, hogy védekező pozícióba húzódjon a külvilágtól való félelem miatt.

Nem volt könnyű az út, amin járt, de szép lassan nyitni kezdett a világra, az érzésekre, amelyek ugyan sebezhetővé tették, de vállalta a kockázatot. Nem akart többé a kis elefántcsonttornyában bezárva élni, távol mindenkitől.