Mocskos vágyak

43. fejezet - A pofon

Se köpni, se nyelni nem tudott hirtelen Dana, amikor elolvasta a blogbejegyzésének megosztása után egy héttel érkező levelét az e-mail fiókjában. Hosszú percekig szuggerálta szemeivel a betűket, de mindig csak ugyanazokat a szavakat, mondatokat rakta össze. Szinte sokkolta az egész, oda- és vissza, mindenhogy.

Mint egy hurrikán csapott le rá Bettina levele.

Régóta nem találkoztak már. Talán három éve, hogy megszakadt a kapcsolatuk, amikor Dana végérvényesen otthagyta a gyülekezetet. 

Bettinával szinte gyerekkoruk óta ismerték egymást, majd Dana megtérése után, Bettina is követte őt oda a gyülekezetbe. Sok mindenen átmentek együtt és külön-külön is. Talán emiatt is fájt még inkább a levél, és az, amit írt.

Váratlan is volt. Nem számított ilyen reakcióra, még akkor sem, ha pontosan tudta, hogy az egykori Dana életvitele és életfelfogása sok mindenben eltér a mostanitól.

Valahol mégis számított rá, hogy amit leírt és megosztott, nem nyeri el mindenki tetszését, de vállalta a kockázatot, amikor nyilvánossá tette az írását. Persze az idegenek nem ismerték a gyülekezeti múltját, a huszonhét éves kényszerszüzességét, az elkötelezett keresztény életéről sem tudtak semmit. Ezekről nem is írt, mert nem volt fontos. Csupán a tapasztalatait osztotta meg, ám akik ismerték, főleg a gyülekezetből, azok megbotránkoztak az írásán, vallomásán, amivel Dana valamennyire számolt is, de a levél mégis váratlanul érte. Főleg Bettinától, mert ő pontosan tudta, miken ment keresztül az elmúlt évek során, hogy mennyire nem volt rózsaszirmokkal hintett út az élete, és mennyire szorosan kellett Istenbe kapaszkodnia mindennap szinte a túlélésért, hogy el bírja viselni mindazokat a nehézségeket, amelyek érték.

Ez a három év sem volt könnyű, amióta végleg kilépett a gyülekezet kapuján. Újra kellett terveznie az életét. Eleinte még furcsa volt a hirtelen rászakadt szabadság. Már nem ült hetente kétszer a közel négy órás Istentiszteleteken, holott egykor ezekhez igazította az egész életét. Már akkor is, amikor Arus még kicsi volt. Hóban, szélben, esőben, ha hideg volt, ha meleg, amikor volt autója, és akkor is, amikor nem, mindig mentek. Visszanézve, az élete jelentős részét ott töltötte. „Szolgálta az Urat" és a gyülekezet érdekeit, míg végül a karitatív szervezetük regionális vezetője nem lett. És ő nem az a vezető volt, aki azt mondta a többieknek, hogy előre, hanem az, aki azt mondta; utánam. Pontosan emlékezett rá, hogy amíg mások már rég karácsonyoztak, ő még mindig csak hazafelé tartott valami határszéli településről, ahová az utolsó pillanatban még kivitt néhány élelmiszercsomagot, hogy legyen mit enniük a családoknak a szeretet ünnepén.

És mégis megbántva, sértetten jött el onnan, ahol évtizedeket töltött. Az új pásztorral több vitájuk volt, amikor leültek megbeszélni az új irányt. Dana egyértelműen érezte, hogy három kimondatlan ok feszül közöttük, amiért nem élvezhetné hosszútávon az új pásztor bizalmát; nő volt, egyedülálló, és saját elképzelései voltak.

Dana már eddig is sokszor érezte úgy egyébként is az elmúlt évtizedekben, hogy a gyülekezetben az egyedülálló, vagyis biblia megfogalmazás szerint, nem férfi tekintély alatt lévő nők másodrangú hívők, míg a férjezett, sokgyermekes asszonyok, szinte szent titulust kapnak, csupán azért, mert tenyészállatokként funkcionálnak. Utóbbi kicsit még ő is erős hasonlatnak gondol, amit szégyellt is sokszor megfogalmazni még önmagának is, de egyáltalán nem tudott egyetérteni azzal, hogy valakiket csupán azért, mert folyamatosan szülnek, egy magasabb kasztba sorolják a gyülekezetben. Ez a megkülönböztetés nagyon nem volt ínyére, főként, mivel amit ő Istenről gondolt, az valahogy teljesen más volt. Amikor a szakdolgozatát írta volt egy olyan ötlete, hogy a gyülekezeti kasztrendszerről ír, de valahol érezte, hogy ennek nem nagyon örülnének, ezért inkább letett róla, bár ma is úgy gondolta, hogy igazán rendhagyó dolgozat születhetett volna, de ez is már csak a múlt.