𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

T I Z E N E G Y E D I K

Halihó kisbabák,

először is, BOLDOG ÚJ ÉVET ÉS RETTENTŐ UTÓLAG, DE BOLDOG KARÁCSONYT!, aztán pedig másodszor, tudom, hogy rettentő sokat késtem, majdnem egy egész hónapot. Nem fogok szabadkozni, mert tudom, hogy felesleges, ezért csak a bocsánatotokat kérem – nagyon de nagyon. Köszönöm a kommenteket és a rengeteg vote-ot, úgy, ahogy a megtekintéseket is. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire jól estek. Fergetegesek vagytok, de tényleg!

Illetve, van egy kis meglepetésem, vagy nem is tudom, hogy hogyan nevezzem: tényleg nem tudom. Nem olyan régen készítettem egy tiktokot az editjeimnek, amiket általában akkor készítek, ha már nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy megállás nélkül Draco körül járnak a gondolataim: hogyan képzelem, hogyan nem, és a többi. Szóval, az egyik ilyen időszakomban készítettem egy editet, ami egyfajta sneak peek is a sztorihoz; csak semmi spoiler, esküszöm.

Szóval, a tiktok nevem ugyanaz ott, mint itt; @ dmqlfoys. Ha gondoljátok, nézzétek meg – biztos vagyok benne, hogy hamarosan érkezik egy újabb. Illetve,

frissítettem a szereplőgárdán. Semmi dramatikus, de érdemes ránézni, vagy nem – ezt rátok bízom.

Nem jártatom tovább a számat és nem is tartalak fel titeket. Kellemes olvasást, kisbabák!

Köszönettel, 

Szinti

18+

p a r t i k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀

𝕾kócia kifejezetten unalmasnak hatott. Legalábbis az, amit Karissa felfedezett belőle – a szobáját, a szobájából nyíló erkélyt és a kastély konyháját. Tulajdonképpen biztos volt benne, hogy az nem is az ő szobája. Abban is biztos volt, hogy talán nincs is olyanja. A ruhái másnap ugyan megjelentek a szekrényében, szépen behajtogatva, évszakokra osztva, a szekrényekben voltak férfi ruhák is. Fekete ingek, fekete pulóverek, fekete nadrágok. Nyakkendők, alsóneműk és zoknik. Cipők. Pontosan kilenc bakancs. És egyik sem volt az ő mérete. A sajátjai között talált új ruhákat is, de azokat rend szerint a szekrény mélyére dobálta, megtagadva, hogy felvegye őket. Az első két napban az ételt is megtagadta, annak ellenére, hogy a házimanók napi négy alkalommal vittek neki ennivalót.  A harmadik napon aztán úgy döntött, hogy azzal, hogy halálra éhezteti magát nem ér el semmit – nem egészen semmit, mert valamit azért mégis, de mégsem azt, amit el szeretett volna. Szóval felkereste a konyhát és reggelit készített magának. Három manón kellett keresztül verekednie magát a kamráig, mert Draco mester azt mondta Silpynek, hogy Silpy készíti az úrnő reggelijét, vagy, A gazda parancsa, hogy Kobky tegye oda az úrnő teájához a vizet, vagy, Az úrnő csak pihenjen le, Lolsey máris viszi a Napi Prófétát, amit Draco mester hozott neki. Legszívesebben feldugott volna valamit Draco mester seggébe, és ennek hangot is adott abban a pillanatban, hogy sikerült magáról leimádkoznia a sürgő-forgó manókat. Minden étkezést a szobájában végzett el, elkerülve a ház urát. Ha jól számolta a napokat, márpedig jól számolta, összesen tizenkettő telt el azóta, hogy felébredt. Tizenkét napja volt Skóciában – tudatosan, legalábbis. Abban a tizenkét napban egyszer sem találkozott össze Dracóval. Ez volt a célja – és mégis, bosszantotta, hogy a férfi egyszer sem kereste fel. Azóta, hogy bekötözte a lábát és otthagyta konkrét válaszok nélkül, olyan volt, mintha Malfoy is kerülte volna őt. A dolognak nem látta semmi értelmét, de hogyan is lett volna? Annak sem volt értelme, hogy a férfi Skóciába hurcolta. Eszméletlenül. A dologtól még mindig borsódzott a háta, és legalább úgy érezte magát, mint egy rab. Akkor is, ha senki sem adott jelet arra, hogy az lenne.  Bármikor elhagyhatta a szobáját, a kastélyt, talán még a telket is. Nem mintha lett volna hova mennie – a kastély az erdő közepén volt. Egy teljesen kietlen hely közepén. Azokban a pillanatokban, amikor az erkélyen állt, nem látott mást a zöldellő kerten és hatalmas vaskapun kívül, mint vastag törzsű, magasba nyúló fákat és valamennyi hegy ködös árnyékát a távolban. Ha valaki ettől nem érezte magát fogságban, akkor nem tudta volna megmondani, hogy mitől. A kilátás ettől függetlenül káprázatos volt; Karissa szerint egy teljesen más helyzetben sokkal szebb lett volna. Sokkal emberibb. Gyakran kedve támadt kisétálni a vaskos kapun – és mindannyiszor elnyomta magában az érzést. Ha hű akart lenni magához, és az akart, mert senki nem volt, aki az lett volna, félt. Rettegett. Nem csak attól, amire Draco képes volt – belebújtatni valakit a lány bőrébe, kiütni őt, mert veszélyt jelentett rá; attól is, amire saját maga képes volt. Meg attól, amire ketten voltak képesek – mikor jutottak egyáltalán odáig, hogy csókolózzanak? Nyilvánvalóan a legostobább kérdés volt, amit valaha feltehetett magának, mégsem bírta kizárni a dolgot. Ha jobban belegondolt, a legkisebb problémája volt a tény, hogy csókolózott Dracóval. Sokat, ami azt illeti, és élvezte. Rettenetesen, és tudta azt is, hogy nagyon könnyen válhat a legnagyobb problémájává. Ezért a szobájában maradt, akkor is, amikor eljött a következő éjszaka és a következő reggel. Akkor is, amikor a szőke férfi már tizennégy napja nem adott magáról életjelet. Akkor is, amikor a naptár június ötödikébe fordult. Tudta, hogy emlékeznie kellene valamire. Valami fontosra, vagy legalábbis olyasmire, amit fontosnak gondolt. Sehogyan sem jutott eszébe.