𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

T I Z E D I K

Helló kisbabák,

hogy vagytok? Várjátok a téli szünetet? A karácsonyt? Ki kért még rajtam kívül egy szőke varázslót a fa alá?

Nem tudom, hogy mennyire számít a mostani kiesés késésnek, de elnézést kérek érte, hogy megvárattalak titeket. DE MOST ITT VAGYOOOOOOOOOK,

és meghoztam a tizedik részt. Nos, lehet, hogy nehéz lesz megemészteni. Sőt. Viszont olvassátok hatalmas szeretettel, mert azzal írtam. És vérrel. És izzadsággal. Viccelek. 

Illetveeeeeee,

hatalmas dolog történt velem, nem is olyan régen — woa, még most is nehéz elhinnem, egyébként. A barátnőm közbenjárulásával indultam egy versenyen itt, a Wattyn. A versenyt a BestofWPHun rendezte, és aztapicsa, gyerekek! Fanfiction kategóriában holtversennyel elsők lettünk az Ideal Soldierssel! Innen is szeretném mégegyszer megköszönni az oldal működtetőinek, hatalmas megtiszteltetés. Szóval, köszönöm, BestofWPHun, angyalok vagytok. <3

Nektek pedig kisbabák, Jó olvasást!

Hatalmas mézeskaláccsal, 

Szinti

17+

s z i g e t e k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀

𝕬z első pár percben az ajtónak feszített háttal állt és mély levegőket vett. Draco Malfoy hallotta minden gondolatát. Ez olyasmi volt, amihez hozzászokott. Amiről azóta tudott, hogy betette a lábát a kúriába. Azóta, hogy az egész katasztrófa elkezdődött. Gyűlölte, de tudott róla. Fel volt rá készülve: már ha fel lehetett erre egyáltalán készülni. Lucius Malfoy is a fejében volt és a gondolatra jeges érzés költözött a mellkasába, végigkúszott a gerincén. Fojtogatta. Lucius is ugyanúgy bármikor a fejébe leshetett, a gondolataiba, az emlékeibe, a legféltettebb titkaiba. Mitől más ez, mint Draco?  Nem tudta a választ. Más volt. Hátborzongató és gusztustalan és nem akarta. Draco végig tudta. Epe tódult a torkába és valami megállíthatatlanul marni kezdte a szemét. Könnyek voltak és összeszorította a szemét, hogy ki ne bukjanak. Nem akart sírni. Nem akart gyenge lenni. Egyszerűen csak elakart tűnni a Föld színéről. A szökés gondolata abban a pillanatban igazán csábítónak tűnt számára – hátrahagyni mindent és csak eltűnni, mintha sohasem létezett volna. Mintha sohasem lett volna ott. Valószínűleg megtalálták volna: az apja, az anyja, a testvére. Valaki biztosan. Nyomasztó érzés növekedett a mellkasában, mintha apró, hideg ujjak markoltak volna a belsőszerveibe. Megpróbált minden gondolatot, minden eseményt átpörgetni az agyán: mindent, amit Lucius minden erőlködés nélkül kiolvashatott belőle. Dracot, Narcissát, Pansyt, Wallis bácsit, a szüleit – a csókokat, a vitákat, a félelmeit, a vágyait. A beszélgetéseit, a tetteit. Mindent. És Draco tudta. Tudta. Tudta és nem szólt neki. Egyetlen egyszer sem. Butának érezte magát. Rá kellett volna jönnie, gondolnia kellett volna az eshetőségre. Draco legilimenciát használt – miért ne használt volna a tulajdon apja is? Karissa Narcissára gondolt: arra, hogy a nő vajon szintén használja-e. Fordult egyet a gyomra, azzal fenyegetve, hogy mindent kidob magából, amit elfogyasztott a reggeli alatt. Nem volt sok – egy szelet kalács –, de számított. A szájára szorította a kezét és tett néhány lépést a szobában, a tekintete sebesen száguldott keresztül mindenen. A bevetett ágyán, a vörös ruhán, ami nem volt ott, ahol hagyta. A rendezetlen fésülködőasztalán, az éjjeliszekrényén, a tömött könyvespolcain, az üres ruhásszekrényén, a fürdőszobába vezető sötét ajtón. Aztán robbant.