𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

H U S Z O N H E T E D I K

16+!!!!!

á r n y é k l é n y e k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀

𝕻ansy haragudott rá. Teljesen egyértelmű volt. Nem úgy tette, hogy nem szólt hozzá; éppen ellenkezőleg. Pontosan úgy viselkedett mint azelőtt bármikor, és mégis, amikor azon kapta, hogy őt nézi, a szemöldöke közötti ránc mindig elmélyült és egészen összehúzta a szemét. Neheztelt rá. Azt is tudta, hogy miért, de fogalma sem volt, hogy hogyan oldja fel az amúgy láthatatlan jeget. Nem akarta szóba hozni, mert akkor teljesen valóságossá vált. Ha meg nem tette, talán élete végéig éreznie kellett a csalódott pillantásait akárhányszor egy légtérbe kerültek. A bár miatt viselkedett így, amiért ott szaglászott és amiért kijátszotta. Malfoy elmondta mindkettejüknek; Axelnek és Parkinsonnak is, csak úgy, mintha nem lenne akkora dolog. A testvérének nem is volt. Ő is pontosan emlékezett rá, hogy hány alkalommal lesekedtek körbe az apja irodája környékén, vagy hányszor szöktek ki takarodó után, hogy a kertben játszanak. A vérükben volt. Leszámítva azt, hogy akkoriban sosem kapták el őket. Ezt a mostani helyzetről nem mondhatta el, és bosszantotta a tény, hogy Malfoy nem árult el neki tulajdonképpen semmit arról, hogy hogyan csinálta. Biztos volt benne, hogy köze volt a házassági rituáléhoz, de az azután való kutatása abbamaradt akkor, amikor kiharaptak egy darabot az öccse nyakából. Azóta jóformán eszébe sem jutott, de úgy érezte, hogy elérkezett az ideje, hogy elkapja vele a varázslót. Természetesen csak azután, hogy Axellel túlélték a délutánt. Ha nem, akkor nem is volt min aggódnia.

Átlépett egy vastagabb faágat és némán körbepillantott. Fullasztó meleg volt a fák között, és már határozottan megbánta, hogy hosszú nadrágot vett fel. A lábaira tapadt és viszketett tőle, a maszkja rászorult az arcára, a köpenyét meg már réges-régen belegyömöszölte a hátitáskájába. Arról volt szó, hogy csak körbe néznek. Már akkor gyanakodnia kellett volna, amikor Malfoy azt mondta neki, hogy valami vékonyat vegyen magára, de mindenképpen hosszút. Úgyhogy egy Pansytól kölcsönkapott pántos felsőt viselt, ami ugyan nem volt hosszú, mert a köpenye hosszú volt önmagában is, de legalább vékony. A bakancsba azonban belesült a lába, és eldöntötte, hogy amint itt végez, bevásárló körutat tart. Nem hordhatott auror egyenruhát; merthogy nem volt auror. De szoknyában sem indulhatott meg az erdőnek, és a sötétvarázslóvadászoknak, mint kiderült, nem volt egyenruhájuk. A dolog többnyire önkéntesen működött, és a Minisztérium válogatta ki közülük, hogy ki megfelelő a feladatra - ki elég halálos. Kifejezetten nem találta magát halálosnak, de nem is azért volt ott ahol, mert az lett volna. Ettől függetlenül még adhattak volna neki valami kényelmeset, ami nem súrolta a combjait. Szóval, vásárolnia kellett. A ruháin kívül aligha volt harciruházata, és mindenki tökéletes látta, hogy hova jutott vele. Nem mintha az lett volna a legnagyobb problémája, hogy mit viselt. Az is, természetesen, de néhány fokkal jobban izgatta, hogy Axel olyan gyorsan haladt, hogy félpercenként szem elől veszítette. Úgy járt, hogy meg sem hallotta, amíg az ő talpa alatt folyamatosan recsegett az avar, és annyira kecsesen lopakodott, hogy legszívesebben rá ordított volna, hogy hogyan csinálja. Túl magas volt hozzá, hogy így mozogjon, egyszerűen lehetetlennek tűnt. Pont annyira mint a nyom, amit követtek. Esküdni mert volna rá, hogy ugyanaz mellett a fa mellett mentek el már hatodjára, de hiába suttogott a testvére után, az ügyet sem vetett rá. Akár egy kentaur is a nyakába ugorhatott volna, észre sem veszi. Kiskorukban mindig ő volt az ügyesebb, és bosszantotta, hogy a kocka mekkorát fordult. Elbutultak a túlélési ösztönei. Ez már csak azért is volt lényeges, mert Malfoy nem volt ott. Az ország másik felében járt valahol, Parkinsonnal, meg egy tucat norvég aurorral, akik reggelre jelentek meg az ajtóban, hogy bejelentsék az újabb gyilkosság hírét. Karissa is velük akart menni, de a férfi határozottan és ellenkezést nem tűrően megtiltotta, úgyhogy arra kényszerült, hogy Axellel tart - vagy otthon marad, és az előbbi még mindig több volt, mint az utóbbi. Valami fontosnak jártak a nyomában, de a testvére túl elfoglalt volt hozzá, hogy részletesebben is beavassa azon kívül, hogy két nappal azelőtt valami furcsa, leginkább ragacsosnak jellemezhető sötétmágia nyomaira bukkantak, és hogy az egész oda vezetett, az erdőbe. A gondolatba pedig minden csontja beleremegett. Nem a sötétvarázslatoktól félt, még csak nem is azoktól, akik használták. Inkább annak a gondolata rémítette meg, hogy mit kell tennie akkor, ha rátámadnak. Márpedig ez olyasmi volt, amit meg kellett tennie, mert vagy ő, vagy azok, és ha hagyta, hogy lemészárolják, Draco Malfoy utána menne a túlvilágra, hogy visszarángassa és saját maga ölje meg. Az pedig egy teljesen felesleges út volna.