𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

T I Z E N H A R M A D I K

17+

v a l l o m á s o k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀 

𝕸ár hét ágra sütött a nap odakint, amikor Karissa felébredt. Először csak az ujjait merte megmozdítani, a takaró szélét markolászta vele. Legalábbis úgy gondolta, hogy azt fogdoshatta. Aztán megemelte a nyakát is, igyekezve legyűrni a torkát marcangoló rettenetes hányingert. Legszívesebben a falba verte volna a fejét fájdalmában amiért megpróbálta kinyitni a szemét. Végülis csak egy egész második világháborús tankrajt érzett végig bucskázni az agyán, újra és újra. Mérgében felnyögött, olyan hangosan, hogy azt hallotta visszhangozni a saját fülében. Gondolatban Marcus Flinttet átkozta, ahogy még mindig csukott szemmel tornázta magát ülő helyzetbe. Megfogadta, hogy soha többé nem fog abszintot inni. Sőt, semmi mást sem. Egy életre felmondott az alkohollal - a fejfájás egyszerűen nem érte meg. Se az apró, idegesítő tény, miszerint nem emlékezett semmire. Az utolsó emléke a bárpult volt, ahol megitta a második, talán a harmadik pohár italt, azután minden lehetetlenül ködös volt. A táncból rémlett neki valami - legalábbis rémlett neki, hogy táncolt egy magas, szőke férfivel, aki minden kétséget kizáróan Malfoy lehetett. Emlékezett a tervére is, hogy teljesen a földbe döngöli Astoriát, de, hogy véghez is vitte-e arról fogalma sem volt. Annyira nem is érdekelte abban a  pillanatban. Elsődleges vágya volt, hogy elmúljon a bensőjét kapargató fájdalom, azután majd lesz rá ideje, hogy az előző estén rágódjon.

Elszámolt háromig, mielőtt tágra nyitotta a szemét, olyannyira, hogyha valaki látta volna abban a pillanatban, minden bizonnyal őrültnek gondolja. Nem foglalkozott vele, óvatosan kicsusszant az ágy szélére és a puha bársonyszőnyegbe passzírozta a talpait. Egy egészen rövid pillanatra ahhoz sem volt már kedve, hogy kikeljen az ágyból, de aztán mégis, és újra háromig számolva elrugaszkodott a matractól. Sokadjára érezte úgy, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. A világ egy pillanatra megfordult körülötte, vagy ő forgott a világa körül, nem volt benne biztos. A fekete, apró foltok azonban ott táncoltak a szeme mögött, úgyhogy jobb híján belekapaszkodott a baldachinos ágy egyik tartórúdjába. Addig szorította, amíg az ujjbegyei elfehéredtek, de legalábbis addig, amíg a tompa, színes lüktetés alább nem hagyott a fejében. Amikor már kellő biztonságban érezte magát kipislogott egy könnycseppet a szeme sarkából és feltett szándéka volt, hogy mindenek előtt behúzza a sötétítőfüggönyöket. A nap egyenesen kivakította a szemét és a fejfájásán sem segített sokat. Eszébe sem jutott a pálcája után kutatni; még csak meg sem fordult a fejében, ami valahol egészen szánalomra méltónak számított. Nem foglalkozott vele, helyette inkább óvatos léptekkel megkerülte az ágyat balról, aztán egy pillanatra megtorpant: valami nem stimmelt, valami a szobával, de nem tudta hova tenni a fejében; szóval el is hessegette úgy, ahogy jött és újra az ablak felé vette az irányt. Befordult az ágy sarkánál - egy akkora, késleltetett sikoltással, hogy az még a saját fülében is visszhangzott.

Nem egészen egy szempillantással később a földön volt. A lábfeje fent akadt valamiben abban a pillanatban, hogy kikerülte az ágyat és már túl késő volt hozzá, hogy megtartsa az egyensúlyát. Úgy borult el mintha taszították volna, éppen csak arra volt ideje, hogy maga elé emelje a kezeit, hátha azok valamennyit felfognak az esésből. Az alaposan megválogatott, folytatólagos káromkodása közepette fel sem tűnt neki, hogy az érkezés közel sem volt annyira fájdalmas, mint annak normális esetben lennie kellett volna. Csak akkor húzta össze gyanúsan a szemöldökét amikor a puha dolog, aminek egyáltalán nem szabadott volna puhának lennie, mozognia meg aztán pláne, felnyögött alatta. Olyan lassan billentette le a fejét, hogy talán nem is mozgott, de aztán valahogy mégis a földön fekvő férfira talált a pillantása; és halvány lila gőze sem volt róla, hogy ki volt az. A sokktól mozdulni sem bírt, a tekintete az alatta heverő férfira fixálódott, a légzése akadozott és biztos volt abban is, hogy az a valami, ami éppen a bordáit próbálta szétzúzni a szíve volt. Csak bámult le rá, mintha soha életében nem látta volna még a hímnemet, és nem is igazán őt nézte, csak bámult ki a szemei mögül. Az első és legfontosabb kérdése az volt, hogy mégis mi a francot keresett a szobájában, a padlón, teljesen kiütve. Vagy csak aludt? Nem érdekelte különösebben. Akkor sem kelt még fel, amikor az idegen újra megmozdult és ez a hatalmas hiba csak akkor tudatosult benne, amikor hallotta kitárulni a szobaajtót.