𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

T I Z E N H A T O D I K

17+!!

ú t i t e r v e k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀

𝕬 dolog egyre zavaróbbá és zavaróbbá vált. Érezte minden porcikájában, mintha ott motoszkált volna a sejtjeiben meg a csontjaiban, az egész teste fájt és viszketett egyszerre, millió meg millió apró vészjelző csilingelt az elméje egy eldugott részében. Olyan információk kúsztak a tudatalattijába, amikről fogalma sem volt, csak ott voltak. Karissa kezdett kiakadni, pedig még egy óra sem telhetett el; vagy talán mégis, fogalma sem volt róla. A vendégek csak özönlöttek és özönlöttek köréjük, egyharmadát ha ismerte közülük, azok is az apja vagy az anyja ismerősei voltak. Néhányuknak megjegyezte a nevét, de a legtöbben csak üres arcok voltak. Mindegyik, egytől egyig, azt sem tudta igazán, hogy ki is ő valójában. Ha igazat akart mondani nem is bánta túlzottan, mert minél kevesebben ismerték annál nagyobb biztonságban érezte magát, és annak ellenére, hogy undorító és lekezelő volt a megnevezés, nem bánta, hogy ő volt Draco Malfoy felesége. Ennyi, semmi több, de teljesen beérte vele. Nos, legalábbis egészen addig, amíg a tömegből fel nem bukkant egy hánytatóan ismerős figura sötét, csokoládébarna színű hajjal. Magas volt, még talán kiemelkedően is, de Karissa ismert valakit, aki még nála is hatalmasabb volt, és az a valaki most ott állt mellette, az egyik karja körben a derekán, a másikat a zsebe mélyén tartotta és egy fiatal, vörös hajú boszorkánnyal beszélgetett. Ha nem csalt az emlékezete Ginnynek hívták, de nem figyelt annyira oda, hogy biztosra is tudja mondani.

A barna hajú most feléjük tartott és nem tellett másodpercekbe, hogy minden epe a nő torkába toluljon. Nem bírta levenni róla a pillantását, sem a ragadozószerű járásáról sem a hanyag, félig begombolt fehér ingjéről. Nem lehetett sokkal alacsonyabb Malfoynál, talán valamennyivel szélesebb, a kisugárzása azonban még csak a közelében sem járt a másikénak. Kezdte unni, hogy tényleg mindem hímneműt hozzá hasonlított, de egyszerűen nem tudott magának megálljt parancsolni. A gesztus olyan természetesen jött akár a levegővétel. És irritáló volt.

Mire észbe kapott a férfi ott állt előtte, ami éppen elegendő volt arra, hogy egy futó pillanatra megrogyjon a térde; nem is igazán a félelemtől, mert sok dolgot érzett, de nem félt tőle. Sokkal inkább az undortól és a megvetéstől, meg talán, de nagyon is csak talán, a meglepetéstől. Mert nem volt egyedül. Egy alacsony, talán Karissával egyidős lány állt az oldalán, szorosan hozzásimult és úgy mosolygott, mintha nem éppen egy agresszív, irányításmániás erőszaktevőt ölelgetett volna. Graves kereste rajta a jeleket, a rettegést a szemében, egy ideges rándulást a szemöldökében, akármit, de nem volt semmi. A lány vagy nagyon jó színésznőnek bizonyult, vagy valami nagyon de nagyon nem volt jó. Ha mással nem is, vele biztosan.

Malfoy szorítása erősödött a derekán, egyenlőre nem elviselhetetlenül, de annyira igen, hogy a nő kihúzza magát. Néhány másodpercre ideges, szinte már tüzelő forróság futott át a mellkasán, az a hülye dolog, ami az agyára ment. Annyira idegen volt, érezte, hogy nem volt a sajátja, de egyenlőre nem tudta hova tenni.

Oldalra billentett fejjel pillantott fel az őt szorongató férfira, hogy azt összeszorított állkapoccsal produkált álszent, negédes mosollyal találja maga mellett. Rémisztőnek találta, mi több, horrorisztikusnak, mert ez olyan mosoly volt, amit az ember szociopata fia egy fejetlen hulla felett ácsorogva ejt meg.

Bassza meg.

– Karissa – lehelte a nevét, a hangzásától a teljesen tökéletes őrület és viszolygás kapta el, legszívesebben kitépte volna még az emlékét is a fejéből. Talán megtehette.