𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

N U L L A D I K

16+

e l v á r á s o k

𝐃𝐑𝐀𝐂𝐎

𝕰gy hatalmas, öreg faág csapódott az ódon faablaknak, elérve, hogy Narcissa Malfoy megugorjon ültében. A mozdulat odavonzotta Draco tekintetét is, de csak egy pillanatra, hogy utána vonallá préselt ajkakkal forduljon vissza Lucius irányába. Legszívesebben megfojtotta volna. Nem sok tartotta vissza tőle, talán csak a tény, hogy mégiscsak az apja volt. Nem mintha az sokat számított volna: egy kezén megtudta volna számolni, hogy hányszor viselkedett ténylegesen úgy, mint egy apa. Ha minden igaz, kétszer. Draco nem tudta visszafojtani a sötét grimaszt, ami kiült az arcára, az ujjai ökölbe szorultak. Tombolni akart, szétzúzni mindent ami csak az útjába került, kezdve Lucius Malfoy görény pofájával. Muszáj volt a szája belsejébe harapnia, a méreg kezdett felülkerekedni rajta. Egészen a gyomrából kúszott fel, olyan alattomosan, hogy a szőke férfi már csak a torkát szorongató érzésre figyelt fel, meg az ereiben forrón pumpáló vérre. Nem teheti ezt vele. Kibaszottul nem teheti meg.

– Ami azt illeti, megtehetem – kezdte az apja, megint, arcán ugyanolyan sötét ábrázattal, mint a fiáén. – Nem épp ellentmondani készülsz, ugye, fiam? – most gúnyosan összehúzta a szemét. Legilimentálta! Az apja képes volt pofátlanul a gondolatai közé mászni és kihallgatni mindent, ami éppen átfutott az agyán. Az utálata abban a pillanatban a tetőfokára hágott és Merlinre, puszta kézzel akarta megölni, egyenként eltörni minden csontját. Szarházi. Van pofája? Na persze, Draco tudta, hogy ő tehet róla. Lucius Malfoy úgy kihozta a sodrából, hogy egy jó pár pillanatra teljesen elvesztette a kontrollt az agya felett.

– Lucius, – Narcissa tekintete aggodalmasan ugrált a két férfi között. Kifejezetten utálta, amikor civakodtak, az pedig rendszeresen előfordult. Legszívesebben mindkettőre küldött volna egy Silencio-t, csakhogy befogják végre egy pár pillanatra. Nyilván nem olyankor, amikor legimentálták egymást, mint ahogy most is, a veszekedéseiknél talán még ezt utálta a legjobban. – Adj neki időt, hogy feldolgozza.

– Ne csinálj úgy, mintha még mindig egy kisgyerek lenne – Lucius dohogott, a hangja tiszteletet parancsolt. – Épp itt az ideje, hogy elkezdjen felelősséget vállalni.

– Lucius! – fakadt ki az anyja, de Draco-t ez egy kicsit sem érdekelte. Nem volt hajlandó semmilyen tengerentúli lányt feleségül venni csak azért, mert az apja azt mondta neki. Merlinre, pár héten belül huszonkét éves lesz, nem kibaszottul elég idős ahhoz, hogy maga dönthesse el milyen nőt vesz feleségül? Ráadásul mikor. Rohadtul nem akart megházasodni. Nem arról volt szó, hogy nem szerette a nőket. Azért nem bolondult meg. Szerette a nőket: az ágyában, maga alatt vagy fölött, esetleg a zuhanyzóban vagy a Foltozott Üstben, de ferdébb éjszakákon már a Szárnyas Vadkanban is megfordult párszor a baglya, hogy szobát foglaljon neki és valami buta libának, aki mindenét odaadta volna neki, hogy ágyba bújhasson vele. És igen, olyankor a nők tényleg odaadták mindenüket, kérni sem kellett. Úgy kínálták fel neki ezüsttálcán, hogy a volt mardekáros erre igazán nem tudott nemet mondani. Megházasodni azonban esze ágában sem volt.

– Nem fogok feleségül venni semmilyen ribancot a kedvedért, apám – rázta a fejét a férfi és tisztán hallotta az ijedt sóhajt, ahogy az kiszökött Narcissából a szavait követően. Ebből nem enged akkor sem, ha beszakad a pokol.

– Vigyázz a szádra, fiú – Lucius fenyegetően megemelte a sétapálcáját, hogy a fia felé lendítse; mielőtt azonban célba érhetett volna vele, Draco megragadta a sétapálca másik végét a levegőben és oldalra taszította. Nem elég erősen ahhoz, hogy Lucius elejtse, de eléggé ahhoz, hogy a férfi felhúzott ajkakkal rávicsorogjon. A fiatal férfi önelégültséget érzett a mellkasában, ahogy tetőtől talpig végigtekintett a másikon. – Nem a kedvemért fogod megtenni, hanem azért, mert ezt mondtam. Ezt várom el tőled és te teljesíteni fogod az elvárásaimat! – Lucius hangja most ellentmondást nem tűrően robbant fel a szobában, az ábrázata az eddigieknél is félelmetesebbé vált. Draco egyszerűen gyűlölte. Az apja volt ugyan, de kevesen voltak képesek olyan szörnyűséges dolgokra, mint Lucius Malfoy, és kevesen voltak olyan gyávák is, mint ő. Négy éve hallgatja az édesanyjától, hogy az a múlt, de valóban így van? Akkor mit keres mindkettejük kezén a Sötét Jegy? Akkor miért undorodik tőlük fél Anglia, a másik fele pedig rettegi a nevüket? Természetesen élvezte a helyzetet, mert a hatalom maga igencsak bódító tudott lenni. Más napokon azonban azt kívánta, hogy bárcsak senki se ismerte volna a nevét; mert a hatalommal kötelezettségek is jártak, amiket napról napra megpróbált a szőnyeg alá seperni.