𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

H U S Z O N N E G Y E D I K

18+!!

m e g m e n t ő k

𝐊𝐀𝐑𝐈𝐒𝐒𝐀

𝕰bren volt, amikor Malfoy egyetlen szó nélkül elhagyta a lakást. Odakint még sötét volt, és a nő meg volt róla győződve, hogy nem lehetett több hajnali négy óránál. Egyenletesen lélegzett és szorosan lehunyta a szemét, hogy a férfinak ne tűnjön fel, hogy nem alszik. A lakásban nem létezett a mágia, szóval ha elég mozdulatlan maradt, átverhette. És amikor az ajtó szinte hangtalanul a helyére kattant tudta, hogy nyert ügye van.

Még órákig nem mozdult, addig nem, amíg fel nem kelt a nap és be nem világította az egész mellékutcát, elkezdve felszárítani az előző napi erős, egésznapos esőzést. A világ egy pillanatra nem tűnt olyan kegyetlennek; az ég tiszta volt, a nap vakítóan melegítette az aszfaltos utcát és néhány madár csiripelt, ugyanúgy nem tudtak aludni, mint ő. Vagy legalább annyira össze voltak zavarodva, mint amennyire Karissa érezte magát, és talán rettegtek is, pont úgy, ahogy ő rettegett. Mégis mit kellett volna kezdenie a helyzettel? Hogyan kellett volna reagálnia?

Mit kellene éreznie?

Nagyot fújtatott, ahogy kinyújtóztatta a végtagjait. Nem tudta. Egyik kérdésére sem tudta a választ, és ez rosszabb volt, mint bármi, amit abban a pillanatban eltudott képzelni. Az elméje kezdte feladni a szolgálatot, és ő sem állt messze tőle, hogy letegye a kesztyűt. Mégis mi az istenbe keveredett bele? Arról volt szó, hogy meg kell házasodnia, nem arról, hogy nem hivatalos auror-feleség lesz belőle, szörnyekre kell vadásznia, olyanokra, amilyenné az öccse is vált, meg amilyen, újabban, Malfoy is volt. Nem volt szó sem öldöklésről, sem alkukról, sem gonosz, embereket feldaraboló varázslókról, és nem értette.. Egyszerűen nem értette, hogy melyik volt az a pont, ami idáig sodorta. Melyik döntése volt az, ha volt egyáltalán, ami a feje tetejére szabadította ezt az egész, kibogozhatatlan szarságot. Valahol mélyen, a dobozkája egyik sarkában tudta, hogy válaszra bukkanhat és az ajkába harapott; sírva szeretett volna fakadni meg nem is, szerette volna, ha felgyújthat maga mögött mindent, ha valaki meghallja a keserves, szörnyű segítségkéréseit.. De nem volt senki, csak ő meg Malfoy, aki annak ellenére, hogy azt ígérte, nem fog hazudni neki, pont ezt tette. Eltitkolt előle valami egészen kulcsfontosságú dolgot, pedig joga volt róla tudni.

Merlinre, talán az lett volna a legjobb, ha fogja magát és olyan messzire menekül, amilyen messzire csak tud.

A tekintete az ajtóra villant, és a talpa viszketett, hogy felugorjon és kirohanjon rajta, de valami, valami rettenetesen ostoba és legyűrhetetlen dolog ott tartotta, ahol volt és arra kényszerítette, hogy másfele fordítsa a figyelmét. Megint a dobozkájára gondolt, amibe annyi meg annyi dolgot zárt el az érkezése óta, hogy attól már időzített bombává vált, azzal fenyegetőzve, hogy felrobban, ha nem csinál végre valamit. Ha nem rak rendet. Ha nem hajlandó kinyitni és elfogadni azt, ami benne van. Pedig a tudatlanság annyira jó volt, és esze ágában sem volt, hogy erről lemondjon, hogy magába fogadja azt a rengeteg, feleslegesen rossz érzést. Megrázta a fejét és ültében kihúzta magát, lehunyta a szemét. Csak bekukkant. Megemeli kissé a doboz fedelét és beleles, ha szerencséje van, még arra is talál benne elég helyet, hogy beletuszkolja a tényt, hogy Malfoy szörnyeteg volt, olyan szörnyeteg, ami a gyerekmesékben élt. Mély levegőt vett, aztán kiengedte. Elképzelte a kis, fekete dobozt, de aztán az megváltozott, vérvörössé vált az elméjében, mintha ezzel jelezte volna, hogy zárva akar maradni. Karissa elképzelte a saját kezét, az ujjait, ahogy kinyújtózik a fedele felé, az ujjai érdes, csiszolt papírt tapintottak. Levegő után kapott, de nem állt le, addig simította a dobozt, amíg az dorombolni nem kezdett, aztán kattant egyet és felfénylett, rétzölddé élénkült, aztán átváltott feketébe. Nem tudta, hogy hogyan volt lehetséges; a dobozt akkor készítette, amikor Angliába érkezett, egy ostoba gyerekvarázs volt, amit még a nagymamája tanított neki kicsiként, ha félt valamitől; amikor annyira rettegett, hogy vacogtak tőle a fogai, elmormolta a kis, latin szócskát - Relinquo -, és a félelmei mind elzárultak a kis dobozba, vagy ajtó mögé, hogy majd később, amikor nem retteg tőlük annyira, megbirkózhasson velük. Nem akarta, hogy idáig fajuljon. Csak annyit szeretett volna, hogy ne remegjenek meg a térdei abban a pillanatban, hogy a Malfoy Kúriába érkezik, mostanra azonban minden alkalommal, ami akár egy kicsit is mást váltott ki belőle, mint a megszokott, a dobozban végezte. Az érzelmeket attól még ugyanúgy érezte, de nem voltak rá akkora hatással, hogy befolyásolják miként viselkedik, és ez volt az egész lényege; arra nem számított, hogy ettől teszi majd függővé a saját létezését. Ideje volt, hogy egy kicsit rendet rakjon odabent. Legalább annyira, hogy ne tegyen semmi olyat, amit később majd megbánhat. Feltéve, ha sikerül egyáltalán, mert a lakásban nem létezett mágia, ahhoz pedig, hogy kinyissa, feltétlenül szüksége lett volna rá.