𝐈𝐝𝐞𝐚𝐥 𝐒𝐨𝐥𝐝𝐢𝐞𝐫𝐬 | 𝘥𝘳𝘢𝘤𝘰 𝘮𝘢𝘭𝘧𝘰𝘺

T I Z E N K E T T E D I K

Te Szent, szűz Mária!

Először is, had kezdjem egy bocsánatkéréssel. Sajnálom. Ne haragudjatok. Bocsánat. Ha tudnám többféleképpen kérni vagy írni, megtenném. De sajnálom. Őszintén. Február óta nem hoztam új részt, most pedig november van, és még kiszámolni is fáj, hogy ez hány hónapot jelent. Arról nem is beszélve, hogy még életjelet sem adtam magamról. Igazából nagyon jó okot tudok mondani, ami persze nem kifogás: írói válság. Ami röhejes, mert ötletem mint a tenger, egyszerűen csak fogalmam sem volt, hogy hogyan is kezdhetnék bele, de! Most már van, rengeteg, el sem tudjátok képzelni. Én pedig itt vagyok, készen állok, és igyekszem a leghamarabb hozni a következő részt. De most tényleg. Esküszöm. VALAMINT! Szeptemberben volt a könyv egy éves, ami csodálatos és szörnyű is egyben, hiszen egy évet halasztottam majdnem vele. Most bepótolom. Ha még vagytok, akik olvassák, köszönöm, hogy vártatok rám! Nem fogok csalódást okozni.

Most pedig jó olvasást kívánok és befogom végre a számat.

Hatalmas ölelés, Szinti.

18+

e l l e n s é g e k

𝐃𝐑𝐀𝐂𝐎

𝕯raco határozottan ideges volt; mi több, legszívesebben megátkozott volna mindenkit. Nem azért, mert a házában voltak, ahol nem akarta tudni őket és még csak nem is azért, mert éppen magukon kívül borogatták az alkoholt a szőnyegére. Minden dühe a sajátjába simuló kéz tulajdonosához volt köthető. Ha nagyon pontos akart lenni, minden problémájának Lucius Malfoyhoz volt köze, de három Lángnyelvwhisky után már nem volt hajlandó az apjára gondolni. Még a villódzó, színes fények sem bosszantották annyira, mint Karissa Graves. Robbanni akart, minden idegszála kiéleződött. A tény, hogy nem is hibáztathatta igazán, mindent sokkal rosszabbá tett. Ennek ellenére természetesen hibáztatta: ha másért nem, legalább azért, mert megszületett. Ha nem tette volna minden bizonnyal nem tartottak volna ott, ahol. Akkor nem kellett volna feleségül vennie. Akkor nem kellett volna a fél varázsvilág figyelmét magára vonnia sem az esküvővel, sem a költözéssel. Semmivel. Tisztában volt vele, hogy ennyi erővel Harry Pottert is hibáztathatta volna a rengeteg szarért. Amiért belerángatta a lezáratlan ügyeibe, vagy amiért még úgy sem volt képes kiirtani Voldemort legapróbb örökségét sem, hogy ő maga is segítette benne. Nem, Harry Istenverte Potternek addig kellett a nyakára járnia, ameddig visszafordíthatatlanul bele nem vonta a kis macska-egér játékába. Legjogosabban magát a hatalmas, kibaszott Tom Denemet kellett volna hibáztatnia, amiért szintén kurvára megszületett. Merlinre, utálta az egészet. Utálta a nőt, aki világra hozta azt a kígyópofájú szörnyeteget és utált mindenki mást is, aki valaha is úgy döntött, hogy követni kezdi őt. Ha megtehette volna addig szórja az Avada Kedavrát, amíg az utolsó is beledöglik – nem érdekelték a következmények. Nem érdekelte az sem, hogy hány embert taszított arrébb az útból amíg átverekedte magát a tömegen. Dühös volt és frusztrált és ötlete sem volt, hogy mit fog csinálni abban a pillanatban. Persze, sok mindent akart csinálni, olyan dolgokat, amik nem lettek volna tisztességesek. Semmilyen szempontból. Merlinre, meg akarta büntetni Karissát, érezte az ujjai végében. Nem volt rá oka. Nyomós oka – egyszerűen csak vennie kellett volna egy mély levegőt. Értelmetlen volt az egész, mégis, amikor szembefordult vele, nem bírta türtőztetni magát. A nő élő bizonyítéka volt, hogy mennyire tehetetlen, hogy mennyire nem ura semminek. Mindig is így volt – Lucius parancsolta, ő megtette. Narcissa megtette. Még csak nem is azért, mert egy család voltak. Kibaszottul nem voltak. Nem úgy, ahogy ő és Pansy vagy Blaise, vagy akár Astoria Greengrass. Kötelezte a vére. Valakihez, aki olyan sötét volt, mint maga a szurok. És gyűlölte ezért – Luciust, Narcissát, Karissát, saját magát. Ezt csinálta folyamatosan: gyűlölte őket, és ha lehet, ettől még jobban gyűlölt mindent. Nem is igazán volt értelme, de a szorítás a mellkasában és a dobolás a füleiben nem engedte, hogy máshogy tegyen. Vér ide vagy oda, engedelmeskedett Potternek is; eljárt a megbeszéléseire, kérdezősködött, meg sem tudta számolni, hogy az eltelt hetekben hány volt halálfalót vert össze válaszokért. Végső soron nem azért, mert kényszerítették rá. Azért, mert engedelmeskedett az apjának; elvette Karissa Graves-t, örökölte a Malfoy vagyont és olyan titkokat őrzött, amikért meglincselték volna. És ha már kibaszottul ott tartott, engedelmeskedett Issynek is – szerette így hívni magában. Ez valami volt, ami felbosszantotta a nőt. Felforralta a vérét, ugyanúgy, ahogy a lány tette ővele. Minden egyes pillanattal szörnyűbb volt visszafognia magát. A közelében lenni, tudva, hogy miket tehetne vele. Amiket a nő hagyna, ahogyan azt már megtette két alkalommal. De nem tehette. Nem bírta megtenni; azt hitte, hogy megtudja – de nem tudta. Nem vitte rá Merlin, vagy Malazár, vagy hívja aminek kibaszottul akarja, egyszerűen nem ment. Mintha megint tizennégy éves lett volna. Bosszantó kisgyerek, nem tudva, hogy mit is akar és azt hogyan is csinálja. Biztos volt benne, hogy meg fog bolondulni. Ha nem Lucius Malfoy miatt akkor azért, hogy Harry Pottert szolgálja, ha pedig még azt is túléli biztos volt benne, hogy Issy viszi a sírba, meg a tény, hogy nem bírta megdugni. Akarta, de még sem, az pedig pontosan elég volt rá, hogy az őrületbe kergesse. Mármint, ki nem tudja eldönteni, hogy le akar-e feküdni valakivel? Mintha a dolog elkerülhető lenne. A felesége lesz. Rosszabb esetben a gyereke anyja. Annyira kívánta, hogy az elegendő volt rá, hogy annyira elkerülje amennyire csak lehetséges. Nem mintha a képek a fejében hagyták volna nyugodni, vagy a bűntudat, ami minden másodpercben az elméje hátuljában bujkált. Gusztustalan, apró lény, hegyes karmokkal és borzasztó mosollyal. Így képzelte el, amikor a mellkasát nyomta.