𝓛𝓲𝓰𝓱𝓽 𝓲𝓷 𝓽𝓱𝓮 𝓭𝓪𝓻𝓴 | Grindeldore• Befejezett

17

𝓐𝓱, 𝓬𝓱𝓪𝓷𝓰𝓮𝓼 𝓪𝓻𝓮 𝓽𝓪𝓴𝓲𝓷𝓰
𝓣𝓱𝓮 𝓹𝓪𝓬𝓮 𝓘'𝓶 𝓰𝓸𝓲𝓷' 𝓽𝓱𝓻𝓸𝓾𝓰𝓱
•

A pirkadat csöndesen jött el, magával hozva egy kora őszi fuvallatot.
A hőségtől kiszáradt faleveleket hirtelen sokk ként érte a hideg szellő, néhányat a földre taszítva.

A lehullott levelek táncot jártak a széllel, olyan magasra emelkedve, hogy elérték Gellert szobájának ablakát, amit estére nyitva hagyott.

Az említett fiú egy régi székben ült, kezében egy könyvet tartva. Hosszú ujjai gyengéden siklottak az idő rágta papíron.

“Tégy hallhatatlanná egy csókkal„ olvasta az egyik lapon. Nem ment tovább, inkább még néhányszor átolvasta ugyanazt a sort.

A mondat, mintha egy ígéret lett volna, egy ígéret, miszerint két ember örökké egymás mellett marad. Neki is volt egy hasonló ígérete, ami akármennyire is hangzott jól a pillanat hevében, kezdett kétségeket halmozni Gellertben.

Érezte, hogy valami közeleg, de nem tudta mi lehet az.

A békésen alvó barátjára terelődött a tekintete. Vörös haja az arcába lógott, néhány hajszála pedig megemelkedett mikor kifújta a levegőt.

A napsütés aznap elmaradt, így a szobában csak fakó szürke fény volt, ami kiemelte Albus szinte porcelánhoz hasonlító bőrét.

Bordó ajkai enyhén elnyíltak egymástól. A szél egy nagyobb áramlata befújt a szobába, ami arra késztette az alvó Albust, hogy összébb húzódjon.

Gellert nagy léptekkel az ablakhoz ment, és becsukta azt. Egy pokrócot terített Albusra.

Még nyomott egy csókot a homlokára, majd a konyhába vette az irányt.

A könyvet még mindig a kezében tartva leült az egyik székre. Pálcáját meglendítve elkezdte készíteni a reggelit.

"Fenébe." Szitkozódott, mikor a kezéből kiesett a könyv.

"Jól vagy?" Jött egy rekedt hang a lépcső felől.

"Igen, csak véletlenül kiejtettem a kezemből a könyvet." Hajolt le, és óvatosan felvette azt.

"Mit olvasol?" Vette ki Gellert kezéből a piros és fekete borítós kötetet.

"Doktor Faustus." Válaszolt, miközben leellenőrizte a még készülőben lévő palacsintákat.

"Én még nem olvastam." Nézett be a lapok közé Albus.

"Ezesetben kölcsön adom. Hidd el, megéri elolvasni."

"Köszönöm, de először fejezd be az olvasását, én még ráérek." Motyogta Albus, miközben már nagyban a könyvet bújta.

"Igazán semmi szükség rá, már ötször olvastam. Nyugodtan elkezdheted most is." Forgatta a palacsintákat beszéd közben.

"Oh, úgy látom már el is kezdted." Fordult Albushoz derülten.

"Mik a terveid a mára?" Lapozott bőszen.

"Semmi. Azt csinálunk amit akarsz." Vonta meg a vállát Gellert.

"Mit szólsz ahhoz, hogy kimegyünk egy csöndes helyre, és egész nap csak olvasunk?" Csillantak fel a fiú szemei.

"Nekem tökéletes!" Gellert szórakozottan megforgatott még néhány palacsintát, és valamilyen ismeretlen dalt kezdett el dúdolni.

Albusnak hirtelen lelkiismeret furdalása támadt, mikor eszébe jutott a családja.

Biztos volt abban, hogy otthon Aberforth már megint Gellertet szidja a bajsza alatt. Attól függetlenül, hogy nem is ismerte a fiút, meglepően nagy mértékű utálatot volt képes mutatni iránta.

Nem Gellert tehetett róla, hogy annyi sokszor marad ki otthonról.

Albus egyszerűen nem bírta azt a rengeteg stresszt, ami otthon körülvette, és lassan gyűlölettel mérgezte meg a lelkét. Hiszen még a legtisztább gyémánt sem tarthatja meg a csillogását, ha sárba dobják.

Albusban is nőni kezdett egy parányi sötétség. Akármennyire is próbálta tagadni, már nem botránkozott meg annyira, mikor valamilyen hajmeresztően gonosz eseményről hallott.

Voltak napok, mikor arra gondolt, hogy ő maga végez a világgal.
Ezek a napok természetesen még azelőtt voltak, hogy találkozott Gellertel, és meglátta a fényt a sötétségben.

Gondolatmenetéből Gellert zökkentette ki azzal, hogy eléje tett egy rakás palacsintát.
A fiú büszkén mosolygott kreálmányán.

"Ugye nem várod el, hogy ezt mind megegyem?" Nézett az előtte levő tányérra, amin ha nem több, húsz palacsinta volt.

"De igen. Ez a bocsánatkérő ajándékom, amiért lekövéreztelek. Egyáltalán nem vagy az, csak nem tudok veszíteni." Csókolta meg a nyakhajlatát, amin Albusnak nevetnie kellett.

"El van felejtve. Te nem eszel?"

"Mostanában nem vagyok éhes." Rázta meg a fejét. Az igazság az volt, hogy akármennyire is éhes volt, a rossz előérzet a gyomrában nem hagyta se enni, se aludni.