ROOM CLXV [Larry Stylinson]

3. +18!!

Az alábbi fejezet átírva van! Amennyiben érdekel a rész eredeti változata, írj rám privátban, én pedig adok hozzáférést a könyvemhez ami megtalálható Blogger-en<3

Lassan nyitottam ki szemeimet, és azonnal hunyorítani kezdtem, ahogy a nap sugarai az üvegen át íriszeimbe sütöttek. Lassan hátamra fordultam, de meg is bántam tettemet, ahogy sajogni kezdett az alfelem. A fájdalomtól halkan felnyögtem és összeszorítottam szemeimet. Ez a fájdalom kibírhatatlan. A számon még mindig rajta van a kendő, a kezeim is még megkötözve vannak a hátam mögött. A vállaim már rég elzsibbadtak, nem is érzem őket, és, ha egy kicsit is megmozdítom, erősen belefájdul a testrészembe. És, mindezt Ő csinálta velem. Ő, akit nem is ismerek. Nem tudom, mit akar tőlem, de minél hamarabb ki kell jutnom ebből a szobából.

Mély levegőt vettem, és ülő helyzetbe szenvedtem magam. A fenekem még jobban sajogni kezdett, és iszonyatosan fájt, míg a lábamra nem álltam. Ahogy megérintettem a földet, azonnal felpattantam, ami nem volt olyan jó ötlet, mert kicsit megszédültem. Szerencsére, meg tudtam tartani az egyensúlyom, így lassú léptekkel sétáltam el az erkélyig, majd kinéztem az ajtaján. Kimenni nem tudtam a teraszra, mert az idegen fiú még az éjszaka közepén bezárta, a kulcsot pedig eltette, szóval biztos, hogy nem kapnám meg ebben a helységben. A nap már lemenőben volt, a föld szélén már narancssárgás az ég, és ahogy feljebb vezettem a tekintetem, a narancssárgát átváltották a kék árnyalatai, melyeket a fekete út követett. Döbbenten néztem ki az ablakon és rémülten figyeltem, ahogy az égitest eltűnik az épületek mögött. Annyira kimerített az elmúlt éjszaka, hogy az egész mai napot átaludtam?

Hirtelen kaptam el fejemet a gyönyörű naplementéről és a falon lévő órára néztem. 21:18. Nemsokára megint itt lesz. Úgy két órám van, hogy kijussak a szobából.

Lassan a szoba közepére bicegtem, majd egy kis gondolkodás után, az alsóm után nyúltam. Szenvedés volt felhúzni a boxerem, rövidnadrággal együtt, a kötött kezeim nagyon megnehezítették a dolgom, de mégsem állhatok félmeztelenül a szoba közepén.

Ahogy magamra szenvedtem a ruhadarabokat, fenekem még erősebben sajgott, de próbáltam kizárni a fájdalmat és a feladatra koncentrálni. El kell hagynom ezt a szobát!

Az ajtó felé vettem az irányt, majd háttal a nyílászáró felé fordultam, és megfogtam a kilincset. Tudtam, hogy a bántalmazómnál van az a kártya, de reménykedtem abban, hogy nyitva lesz az ajtó.

Miután megbizonyosodtam arról, hogy a nyílászáró tényleg zárva van, elléptem tőle, majd körülnéztem a szobában. Tekintetemmel a fiókos szekrényre néztem, amely közepén a telefonom pihent. Ha fel tudnám hívni a rendőrséget, tudnának segíteni, de szerintem nem értenének semmit, ha kendőn keresztül próbálnék normális szavakat formálni. Csak motyognék érthetetlenül, ők pedig semmit sem értenének, vagy csak egy hülye viccnek gondolnák és nem jönnének ki. Mással kell próbálkoznom.

Szemeimmel az ágy melletti egyik éjjeliszekrényre néztem, ahol a hotel telefonja pihent. Hát persze! Ha felhívnám a recepciót, talán felküldenének valakit. Lehet, hogy nem fogják érteni azt, amit mondani szeretnék, de megpróbálok minél érthetőbben, legalább egy ,,segítség" szót valahogy kimondani.

Lassan az éjjeliszekrényhez ballagtam, majd megfordulva, levettem a kagylót a helyéről. Megnyomtam az 1-es számjegyet, ami a recepció volt, majd a kagylóhoz hajoltam. Alig csengett kettőt, valaki már fel is vette a készüléket és egy női hang kedvesen szólalt bele:

-Jó estét! Miben segíthetek?

-Mhmhmm...

-Hallo? - kérdezett vissza, mert semmit nem értett abból, amit mondtam. Megint beszélni kezdtem, de ajkaimon csak érthetetlen motyogások hangzottak el, amit a vonal másik végén lévő személy szerintem meg sem hallott. - Hallo? - szólalt bele még egyszer.