ROOM CLXV [Larry Stylinson]

46.

Három hét telt el mióta Angliában vagyunk. Ez idő alatt sikerült elintéznem pár dolgot; visszamentem a munkahelyemre ahol felmondtam, és a lakást is felraktam eladóként a netre, amire szerencsére máris volt pár érdeklődő.

Mikor a főnökömnél azzal állítottam be az irodájában első nap, hogy "visszavonulok", mert a szabadságom ideje alatt úgy döntöttem, új életet kezdek és költözésre kerül a sor, nem kicsit volt meglepve, sőt. Nagyon hirtelen jött neki ez a hír - ahogy mindenki másnak is - és sajnálta, amiért el akarok menni és felmondok. Azt mondta, eddigi legjobb alkalmazottja voltam mind közül és hiányolni fog. Persze nekem is hiányozni fog, mert hiába volt néha fárasztó a munkám, csak szerettem. Viszont még mielőtt véglegesen kitettem volna a lábamat az épületből, a főnököm szervezett egy meglepetés búcsú bulit, melyen az összes kollégám jelen volt. Nem kétség, nagyon jól esett ez mindannyiuktól és mindenki sok sikert kívánt a továbbiakban, ami nem kicsit melengette meg a szívem. Külön-külön köszöntem meg mindenkinek a jó kívánságokat, azt, hogy eljöttek erre a bulira és búcsúzkodtam el tőlük. Nem tagadom, hiányozni fognak azért.

A házamat valóban kitettem ,,eladó" felirattal a netre és elég sokan megnézték, viszont még senki nem akarta megvenni. Egyiknek nem volt jó, mert túl kicsi a fürdő, másiknak az nem tetszett, hogy csak egy ágy van, - ezt nem igazán értettem, de inkább nem kérdőjeleztem meg - valakinek meg az nem tetszett, hogy nyugodt környezet veszi körül, és nincs semmi nyüzsgés az utcán. Persze fura érdeklődők mellett voltak normálisak is, azok pedig azt mondták, még átgondolják, azután értesíteni fognak a döntésükről.

A többi még fontos iratokat sikerült elintéznem az elmúlt pár hétben, most pedig már a repülőn ülünk, utunkat vissza az Államokba, azon belül Los Angelesbe véve. Az anyáékkal való búcsúzás...nehéz volt. Természetesen elkísértek minket a repülőtérig, onnantól viszont elváltak útjaink. Anya tíz perccel a felszállás előtt, sírva fakadt, és szorosan magához ölelt, mintha most látna engem utoljára, pedig ez egyáltalán nincs így. Megpróbálok minél többször hazarepülni, ha nem is havonta, ünnepekkor meg szülinapokkor mindenképp itt leszek.

Apa is bánatos tekintettel búcsúzott tőlem, mikor viszont magához vont egy ölelésre, hallottam amint szipog egyet. Hiába nem engedi ki a könnyeit, neki is vannak érzései, de tudja, most erősnek kell lennie, és megnyugtatnia anyát, mert talán neki a legnehezebb ez az egész. És nekem is annak kell lennem. Viszont ez az "erős" szó szinte azonnal összedőlt, ahogy felszálltunk a repülőre és helyet foglaltunk az üléseken. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy valóban elmegyek anyáéktól, a szülővárosomból, a szülőhazámból, az otthonomból és egy teljesen új helyre költözöm, új környezettel, új emberekkel, új mindennel...Akkor jelentek meg az első könnycseppek a szemem sarkában és akkor folytak végig az arcomon. Harry bíztatásképp összekulcsolta az ujjainkat és megszorította, mikor pedig rá néztem, egy lágy, bíztató mosolyt küldött felém. Viszonoztam a mosolyt és én is rászorítottam ujjainkra, ő pedig hozzám hajolva adott egy lágy puszit az arcomra. Igen, fájdalmas a búcsúzás, viszont nem bánom és nem is fogom megbánni, hogy meghoztam ezt a döntést. Új életet kezdek, egy új helyen, viszont nem egyedül. A mellettem ülő személy lesz az, akivel új életet kezdek, ez a személy pedig a legtöbbet jelenti számomra és ő a legfontosabb az életemben. Az elején szokatlan lesz az új város, mint otthon, - javítok, az új kontinens - de pár év múlva biztos vagyok benne, olyan lesz, mintha már kiskorom óta ott élnék. Kicsit nehéz lesz, de megbírkózom majd vele.

Egy újabb majdnem tizenkét óra repülőút után végre meglátom a kivilágított L. A. magas épületeit, pár perccel később pedig újra az Egyesült Államokban tudhatom magam. Ahogy kiléptünk a friss levegőre, mélyet szippantottam belőle, majd hosszasan fújtam ki azt. Hiába, még mindig utálok repülővel utazni.