ROOM CLXV [Larry Stylinson]

19.

-Üdvözlöm, Mr. Tomlinson, örülök, hogy újra látom! - köszönt orvosom, ahogy belépett a kórteremben, arcán egy mosoly díszelgett, amit én is viszonoztam.

-Jó napot, Dr. Thompson! - köszöntöttem én is.

-Hogy van ma? - kérdezte, míg belehajtogatott kórlapomba, majd mutatóujjávval feljebb nyomta az orrán lévő szemüveget.

-Jól. Nem volt semmi probléma, a seb sem szakadt fel.

-Fájások?

-Nincsenek és nem voltak.

-Rendben! - tette le a kezében lévő papírokat. - Akkor, ma kivesszük a szálakat, viszont, előtte megnézném jobban a beforradt vágást. - lépett közelebb.

Válaszul csak biccentettem és felhúzva kicsit a pólóm alját, végigfeküdtem a kórházi ágyon. Dr. Thompson közelebb lépett az ágyhoz, majd a sebet megfigyelve, ellépett tőlem.

-A sebed nagyon jól begyógyult, szóval nyugodtan kiszedhetjük a szálakat. - mondta. - Kérlek, ülj fel egy pillanatra.

Hallgattam rá, és ülő helyzetbe tornáztam magam.

-Vedd le a pólód kérlek. - mondta, rám sem nézve.

Nem értettem, miért szeretné ezt, de kérdés nélkül vettem le a fekete ruhadarabot magamról. Dr. Thompson felém fordult, és végig nézett rajtam. Fura érzés kerített hatalmába, ahogy végigmért, így kicsit megmoccantam az ágyon, hogy ne érezzem magam annyira kellemetlenül.

-Louis, pont ugyanúgy festesz, mint mikor legutoljára láttalak. - nézett a szemeimbe. - Szinte semmit nem szedtél fel magadra. Mondd csak..Ettél te normálisan az elmúlt tizenöt napban?

Bent akadt a lélegzetem. Hirtelen nem tudtam mit feleljek, csak néztem a tőlem nem messze lévő orvost, aki válaszomra várt. Most mégis, mit mondjak?

Végül, nagyot nyelve és egy torokköszörülés után, megszólaltam:

-Az..első pár napban nem volt nagy étvágyam. Szinte semmi nem ment le a torkomon, egyszerűen, nem bírtam semmit sem megenni.. Harry szinte könyörgött, hogy legalább egy falatot nyomjak le a torkomon, de egyszerűen képtelen voltam. Most, az utolsó pár napban jött meg az étvágyam és kezdtem újra normálisan enni. - hazudtam. Hogy miért? Fogalmam sincs.

Most alkalmam lett volna rá, hogy valakinek elmondjam, mit csinált velem a kórterem előtt várakozó személy, mégsem tettem. Pedig, Dr. Thompson biztos értesítette volna a rendőrséget, akik azonnal itt lettek volna és Harry kezein már kattant is volna a bilincs, mégsem mondtam el azt, hogy mi is történt valójában. Helyette egy hihető hazugságot találtam ki, amibe azt is belefoglaltam, Harry mennyire aggódott értem, hol ez koránt sincs így. De, miért? Miért nem mondtam el az igazat? Miért nem köptem be Harryt, hogy végre szabad legyek? Miért nem voltam rá képes?

-Értem. - zökkentett ki Dr. Thompson hangja gondolataimból, így azonnal rá kaptam tekintetem. - Louis, muszáj lesz normálisan étkezned, ahhoz, hogy újra rendbe jöjj, főleg az immunrendszered! Most stabil, de, ha ilyen sovány vagy, egy gyenge betegség is azonnal az ágyra dönthet. Meg kell ígérned, miután elhagyod ezt a kórházat, normálisan fogsz enni és oda fogsz figyelni magadra! - nézett rám szigorúan, mire bizonytalanul bólintottam. Az orvos tekintete ellágyult és egy halvány mosoly jelent meg az arcán. - Rendben. Na, akkor szedjük ki végre azokat a zavaró szálakat!

Dr. Thompson hamar végzett velem. A szálakat kevesebb, mint tíz percen belül kiszedte, bár kicsit furcsa érzés volt, mivel egy kicsit húzta a bőrt, de nem fájt.

Amint az utolsó öltést is kiszedte belőlem, egy tükröt a kezébe véve felém tartotta, hogy lássam a beforrt sebet. Még körülvonalazódott a vágás, de azt mondta, pár hét múlva már csak egy heg fog látszódni, semmi több. Hálásan megköszöntem neki a segítséget, mire ő csak mosolyogva bólintott, majd felállva a helyéről, kiment azzal, hogy behívja a ,,páromat". Nem értettem, miért akarja behívni Harryt, hisz nyugodtan megvárhatott volna kint is..