ROOM CLXV [Larry Stylinson]

31.

Harry:

-Harry, megijesztesz... - mondta, miután még mindig nem válaszoltam a pár perccel ezelőtt feltett kérdésére.

-Hát, nem is lesz valami jó mese. - nevettem fel halkan, majd sóhajtottam egyet. - Sőt, egy elég csúnya igaz történet ez...

Louis pár másodpercig kérdőn nézett rám, de amint rájött, miről beszélek, aggódva figyelt engem.

-Harry nem kell elmondanod, nem szüks..

-De igen. - vágtam szavába. - Úgy érzem, ideje lenne végre választ kapnod pár kérdésedre. - mondtam, majd lehunytam szemeimet és sóhajtottam egyet. Nehéz mesélés lesz ez számomra, de ki fogom bírni.

-Nem muszáj elmondanod, ha nem akarod.. - szólalt meg gyengéd hangon, viszont nem tudta megváltoztatni a döntésem.

-De. - mondtam, majd kifújtam a levegőt. Ha egyszer már kibírtam, másodjára is ki fogom bírni. - Ideje lenne már kapnod pár választ a magadban feltett kérdéseidre.

Szemeimet lehunytam és mély levegőt vettem, hogy kicsit össze tudjam szedni a gondolataimat és képes legyek végigmondani a történteket. Miután úgy éreztem, hogy készenállok, belekezdtem a mesélésbe:

-Ez..elég korán kezdődött az életemben. Jobbanmondva, már onnantól, hogy megszülettem. - kezdtem. - Már miután a világra jöttem egy árvaházban találtam magam, csak azt baba fejjel nem igazán lehet felfogni. A szüleimnek nem kellettem, ha volt egyáltalán apám, ha nem, akkor anyám nem akart a terhére venni. Gondolom vagy nem érdekeltem vagy csak nem tudott volna eltartani, fogalmam sincs. Szóval már kisbaba korom óta az árvaház volt az otthonom. - az utolsó szó keserű szájízt képezett nálam és kicsit hangsúlyoztam is. - A nevelők vigyáztak rám éveken át, viszont a hely, ahol voltam, borzalmas volt. Legalábbis nekem. - mondtam. - Igaz, nem volt olyan szép ahol éveket töltöttem, de volt pár játék az ottani gyerekeknek, a mosdó is valamennyire tiszta volt, csak a kajával volt nagyobb gond. Elég kevés ételt kaptunk, még máig sem tudom, hogy miért és nem egyszer történt meg olyan, hogy verekedve vagy egymásra mászva próbáltunk egy kis ételt szerezni, amibe sajnos, ha muszáj volt, harapások, ütések, tépések is benne voltak a többiek részéről. Én is egyszer egy ilyenbe keveredtem bele. - próbáltam visszaemlékezni pontosan, hogy is volt az a délelőtt, minek következtében egy pisis kölyökké váltam. - Talán három éves lehettem, mikor egy nap megjött az ebédi adagunk. Addigra már megtanultam, hogyha ételhez akarok jutni, akkor muszáj harcolnom érte. Aznap is kevés kaját kaptunk, így pedig már készültem is, hogy mindent beleadva szerezzek magamnak egy keveset. Azzal viszont nem számoltam, hogy nagyobb árvákkal fogunk akkor ebédelni. Addig mindig csak a saját korombeliekkel ebédeltem, játszottam együtt, aznap viszont valamiért olyan nyolc-kilenc évesekkel kellett együtt ebédeljünk, én pedig akkor egy nagyobb korú fiú mellé kerültem. Mikor elénk tették az ételt, mindannyian szinte egyszerre támadtunk neki, hogy kaparintsunk belőle egy keveset. - emlékeztem vissza, ahogy hangos ricsajjal, egymásnak enyhébb fájdalmat okozva próbáltunk az ételhez jutni, ami egyeseknek sikerült, másoknak nem. - Én is természetesen minden erőmmel azon voltam, hogy kaphassak valamit abból a kevés ételből, ha kellett, haraptam is, de csak annyira, amíg a másik nem húzódik el egy picit, hogy az ételhez érhessek. Nem szerettem és nem is akartam fájdalmat okozni a többieknek, de ha nem akartam éhen halni, kénytelen voltam ehhez folyamodni. - magyaráztam. - Mikor már olyan közel voltam az ebédhez, hogy a karomat kinyújtva hozzá tudok érni, hirtelen valaki a hajamba tépett és olyan erősen húzott hátra, hogy azt hittem az összes hajszálam kitépi. - újra éreztem azt az erős fájdalmat a fejbőrömön és emlékszem, hogy felvisítottam attól a tépéstől. - Az a kilenc éves fiú rántott hátra és addig nem engedett el, míg az asztalnál voltam. Mikor sikerült elhúznia onnan, végre elengedett, viszont ami utána következett, azt akkor felfogni se tudtam. - mondtam. Szemeim előtt láttam homályos alakját, ahogy felemeli jobb kezét és.. - Akkorát lekevert nekem, hogy az ütéstől hátra estem és valamibe még az oldalam is beütöttem. A szám felszakadt, az arcom égett, én pedig sírva fakadtam, mert sokkot kaptam az akkor történtekből. Engem is haraptak már vagy karmoltak, a fogak nyomai még ott éktelenkedtek a karjaimon meg a nyakamon, gyengébb csapások is voltak a velem egykorúak részéről, viszont ez egy akkora pofon volt és olyan erős, hogy egyszerűen nem tudtam felfogni és ez akkor úgymond traumaként ért. Attól a déltől kezdődően féltem a többi gyerek közelébe menni, akik normálisan viselkedtek egymással játszás vagy valami más közben, csak evéskor jött elő mindenkinél a bennük élő vadállat. - meséltem. - Akikkel addig együtt voltam, furcsán néztek rám, hogy miért nem játszom velük, vagy miért nem rajzolok én is valamit pár lánnyal, én viszont nem mertem egyikőjük közelébe se menni. Attól rettegtem, hogy valamelyikőjük meg fog ütni, olyan erősen, mint az a nagyobbik fiú, még akkor is, ha ezek három évesek voltak és nem lehetett olyan nagy erejük. Így a napok, hónapok, majd évek teltével a többi gyerek már nem próbált velem barátkozni, elfordultak tőlem és én voltam az úgymond "stréber" az osztályban, akinek egy barátja sincs, annyi különbséggel, hogy ez nem iskola volt és nem az okosságom miatt nem voltak barátaim, hanem árvaház és mert nem mertem senkinek sem a közelébe menni, mert féltem tőlük. Egy nap viszont...összefutottam azzal a sráccal a folyósón, aki három évvel azelőtt megütött. Egyből felismertem, és ő is engem. Én persze rettegtem tőle, viszont rajta egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bánta volna azt, amit tett..