ROOM CLXV [Larry Stylinson]

16.

Louis:

Zavart gondolatokkal bámultam ki az ablakon, az ágy közepén ülve, míg a tiszta eget figyeltem. Kezeimben a fekete készüléket forgattam, míg ezer gondolat járt a fejemben. Mégis, mi folyik itt? Tegnap megtaláltam a telefonom, használtam is, és, mikor Harry rajtakapott nem csinált semmit? Sem bűntetés, sem rosszpont? Még egy pofont sem kaptam, pedig biztos voltam benne, hogy nem úszom meg, amiért engedély nélkül használtam a mobilom. És semmi. Azok után, hogy használtam a telefont, nem is volt dühös, sőt, visszaadta nekem a mobilt, - persze miután elmondta, hogy mindez egy próba volt, amin én sikeresen átmentem - és tessék.

Most itt ülök, kezeim közt a telefonnal, melyen keresztül bármely percben hívhatom a zsarukat, hogy kérjek segítséget. Csak egy tárcsázás és két-három percen belül már az ajtón kopognának, vagy betörnék azt, hogy kiszabadítsanak engem és ki vigyenek ebből a fogságból. Mégsem teszem. Akármennyire is szerettem volna tárcsázni azt az egyszerű telefonszámot, egy belső hang mindig azt suttogta, ne tegyem.

Frusztráltan magam mellé dobtam a készüléket és kezeimmel hajamba túrtam. Nem vagyok rá képes. Nem tudom fel jelenteni Harryt. De miért?

Talán azért, mert mostmár nem bánt. Talán, mert kezd normálisabban viselkedni velem. Talán, mert nagyon kíváncsivá tett a hirtelen változása velem szemben. Vagy talán..

Megráztam a fejem és kezeimbe temettem arcomat. Az utóbbi biztos, hogy nem! Biztos a kíváncsiság miatt nem tudom fel jelenteni Őt. Igen. Ez lehet az oka. Túlságosan érdekel, hogy miért változott meg ennyire és ezt szeretném kideríteni.

Egy bólintással győztem meg magam arról, hogy csak ez az ok miatt nem hívok segítséget. Bár, tegnap is ezzel a gondolattal kapcsoltam be a telefonom, viszont, mikor megláttam a sok nem fogadott hívást anyától, lefagytam. Biztos, hogy halálra aggódta magát miattam, mert több, mint száz nem fogadott hívás volt tőle és, vagy egy millió üzenet, így mindent félredobva tárcsáztam az ismerős számot, majd pár csengés után, újra hallhattam a rég nem hallott gyönyörű hangot. Anyának a hangja teli volt aggodalommal, viszont mikor visszahívtam, hallottam, amint megkönnyebbül, de még mindig lehetett hallani, hogy kétségbeesett. Próbáltam megnyugtatni, ami először nem nagyon sikerült, de szerencsére elhitte azt a hülye hazugságot, amit csak azért találtam ki, hogy megnyugtassam őt és, hogy biztosítsam arról, minden rendben van, közben pedig egyáltalán nincs így, de..Nem akartam, hogy még jobban aggódjon...

Olyan jó volt újra hallani a hangját. Azt a hangot, ami kicsi koromban mindig megnyugtatott, mikor valami rossz történt, vagy, esetleg rosszat álmodtam. Emlékszem még a gyengéd ölelésre és a puszikra, amiket hajamba kaptam, hogy minél hamarabb tudja megnyugtatni a felhevült szívverésem.

Elmosolyodtam az emlékekre, míg kezeimet elvettem arcom elől. Ő volt az egyetlen személy az életemben, aki így bánt velem. Miután nagyobb lettem, a gyengéd érintések helyét fájdalmas ütések és gúnyos szavak vették át. Nem, nem anyától kaptam ezeket, ő mindig is jól bánt velem. A suliban, a diákoktól, az osztálytársaimtól, az idegen emberektől. Ők változtatták meg a napjaimat jóból rosszba. Ő miattuk váltam gyengévé. Ő miattuk van az, hogy most egy idegen lakásában vagyok bezárva és miattuk van az, hogy még arra se vagyok képes, hogy segítséget hívjak. Miattuk van az, hogy most..

-Louis? - egy halk kopogás térített ki gondolataimból, mire azonnal hátra pillantottam a szoba ajtajára.

-Igen?

-Minden rendben? Ilyenkor már rég kint szoktál lenni a konyhában vagy a nappaliban. - mondta az ajtó túloldaláról.

A mellettem lévő telefon után nyultam, majd megnéztem az órát. 11:57. Ennyire elkalandoztam?