ROOM CLXV [Larry Stylinson]

32. +18!!

Louis:

Nem tudtam elhinni a füleimnek, amiket az elmúlt percekben hallottam. Harry...

Hogy tudtak így bánni vele? Hogy voltak képesek így viselkedni egy ártatlan kisfiúval? Tönkretették a gyerekkorát...Megkeserítették az egész életét...

Én azért síránkoztam, mert kicsúfoltak, vagy mert bántottak, míg ő...A rémálmokban történő fájdalmakat élte át, mikor kicsi volt...

A szívem sajdult bele minden egyes szónál, amit kiejtett. Egész gyerekkorában nap, mint nap szenvedett és senki nem vette észre őt..

Nagyon uralkodnom kellett azon, hogy ne szökjön ki pár könnycsepp arra a gondolatra, ahogy tíz éves korában sikítva, sírva könyörög, hogy vessenek véget a fájdalmának...

Mostmár értem, miért viselkedett úgy a szobában. Biztos, ahogy megérintettem, ez ugrott be neki és újra eszébe jutott a gyerekkora. Biztos azt gondolta, hogy én is bántani akarom..pedig nem...most ha tehetném, én óvnám meg minden rossztól és inkább magamat bántanám, minthogy fájdalmat okozzak neki. Eleget szenvedett úgy, hogy semmi rosszat nem csinált annak idején...

Már vagy két perce befejezte az egész történetet, én viszont nem mertem megmozdulni. A hallottak lesokkoltak és még pislogni is alig bírtam. Miközben mesélt nem értem hozzá, csak döbbenten hallgattam, amiket kiejt az ajkain és egyszerűen nem bírtam felfogni azt, amit hallok. Szörnyű lehetett, mikor átélte ezeket a dolgokat, most viszont, hogy elmondta, újra átélte az egészet...És Ő mindezek ellenére..Felállt a földről és tovább ment...

Valami kis homályosat láttam Harry arca előtt lehullani, így azonnal odavezettem a tekintetem. Szemeim kikerekedtek, ahogy a combján lévő kis ragyogó cseppet figyeltem és tekintetem azonnal az arcára vezettem. Pár hajtincse a szemébe lógott, így megakadályozva abban, hogy zöld íriszeit láthassam.

-Harry? - szólítottam meg halkan, viszont megint nem reagált.

Jobb kezemmel arcához nyultam és a szemeibe hulló tincseket lassan a füle mögé tűrtem. Az utcai fények megvilágították arcát, és amint megláttam orcáját, a szívem még jobban összeszorult. Kezemet azonnal arcára helyeztem, míg a másikat a másik oldalára és lassan magam felé fordítottam.

-Harry... - szóltam hozzá gyengéden.

Az előttem ülő fiú maszatos arccal fordult felém, viszont zöldjei nem néztek a kékjeimbe. Könnyei végigszántottak az arcán és a többsége már a combjaira hullott, nekem pedig, ha lehetett, még jobban bele sajdult a szívem. Fájt így látni őt..

-Harry..Nem lett volna szükség elmondanod ezt. - simítottam meg gyengéden hüvelykujjammal az arcát, hogy a nedves könnyeket letöröljem onnan.

Harry nem mondott semmit, csak némán sírt tovább, én pedig nem tudtam elhinni, hogy még most is magába folytja a fájdalmat és csak a könnyek szántanak végig az arcán. Nem csinál semmit, nem tombol, nem rongál, nem üvölt, csak...némán sír...és szörnyű így látni őt.

-Miért tetted? - kérdeztem meg halkan, miközben az arcát cirógattam.

-Azért, mert bízom benned, Lou.. - nézett rám. Ahogy ragyogó zöldjeivel íriszeimbe nézett mérhetetlen fájdalmat pillantottam meg bennük. A szívem szinte összetört, annyira fájt már így látni őt. Bárcsak elfeledtethetném vele azokat a szörnyű dolgokat...

A válasza után újra lesütötte szemeit és az ölében lévő kezeit kezdte el figyelni. A szavak, amiket kimondott, megdöbbentettek, főleg az a kettő, amit már régóta szerettem volna hallani; bízom benned. A szívem megtelt melegséggel, ahogy ez a két szó elhagyta párnáit. Nem tudja, mennyit jelent ez nekem.