ROOM CLXV [Larry Stylinson]

33.

Érzékeltem, ahogy valaki óvatosan le tesz egy kissé kényelmetlenebb fekvőhelyre, mint ahol eddig feküdtem, ezért egy hangosabbat szusszantam jelezve nem tetszésem.

Valaki felült mellettem és egy fájdalmas sóhaj szakadt ki ajkai közül, amit nem igazán értettem, ezért lassan nyitogatni kezdtem szemeimet és a lábamnál ülő személyre néztem. Apuci a föld felé fordulva, lehunyt szemekkel szívott magába levegőt, majd kinyitotta íriszeit. Haja kócosan omlott vállaira, a nap sugarai ráragyogtak meztelen felsőtestére. Azonnal eszembe jutott, mi volt az éjjel, így pedig már értem, miért fekszünk a kanapén.

-Baj van? - kérdeztem reggeli kissé rekedtes hangon, mire azonnal rám vezette zöld smaragdjait. Annyira gyönyörűek...

-Rohadtul fáj a hátam. - mondta fájdalmasan, míg előrehajolt, majd felegyenesedett, közben egy fájdalmas grimasz jelent meg az arcán. Szemöldökráncolva néztem rá.

-Az enyém nem fáj.

-Azért, mert rajtam feküdtél! - fordult felém. Ja...vagy úgy...

-Oh.. - ejtettem ki ajkaimon, viszont alig bírtam visszatartani a mosolyom. Szórakozottan néztem rá és bár Apuci megpróbált rosszallón nézni, végül ő is elmosolyodott.

-Nem vicces. - szólalt meg, mire nem bírtam tovább, elkuncogtam magam. Szemet forgatott.

-Sajnálom. - mondtam mosollyal az arcomon.

-Aha, gondolom. - horkant fel.

Válaszul csak mosolyogva fejet ráztam, majd lassan én is felültem, viszont egy erős fájdalomtól azonnal lehervadt arcomról a mosoly. Felszisszenve kapaszkodtam bele a kanapé szélébe és alsó ajkamba haraptam. Harry azonnal felém fordult és szemem sarkából láttam aggódó tekintetét.

-Ennyire fáj? - kérdezte halkan, mire gyengéden fejet ráztam.

-Csak egy kicsit. - feleltem.

-Én tényleg nem..

-Ne, el se kezd! Nincs miért bocsánatot kérned! - vágtam szavába és rá néztem. - Kérlek, Harry...Nincs semmi bajom, csak egy kicsit fáj.. - mondtam az igazat. Tényleg nem fáj annyira, mint amikor erőszakosan tett a magáévá. A mostani fájdalom is erős, viszont ez gyengébb és tűrhető. Tényleg nincs miért bocsánatot kérnie, hisz én nem ellenkeztem, pedig ha megtettem volna, biztosan megállt és abbahagyta volna. Én akartam, hogy megtörténjen.

Apuci válaszul csak biccentett egyet és előre fordult. Fejemet a kanapé támlájára hajtottam és lehunyva szemeimet sóhajtottam egyet. Éreztem, amint feláll mellőlem és elhagyja a helységet, viszont én továbbra sem mozdultam. Halkan szuszogva pihentem, mert még fáradtnak éreztem magam egy kicsit vagy csak a reggeli álmosság hatása ez. Gyomrom halkan jelezte, hogy szeretne valamit kapni, viszont kizártam a gyenge éhségemet és csak a csendre koncentráltam.

Már majdnem elaludtam, mikor alig hallható léptekre lettem figyelmes és érzékeltem, hogy valaki a bútor előtt áll.

-Vedd be ezt. - hallottam meg Apuci hangját, mire kinyitottam szemeimet és ránéztem.

Egyik kezében egy pohár vizet tartott, míg a másikban egy szem gyógyszer pihent, amit felém nyújtott. Azonnal tudtam, hogy mi az és kérdezés nélkül vettem el a dolgokat. Még mielőtt a nyelvemre helyeztem volna a kis szemet, végignéztem csodálatos testén, melyet most csak egy boxer takart. Halvány pír kúszott az arcomba, miközben félre néztem, viszont szemeim egyből megakadtak a földön heverő alsón. Nagy szemekkel néztem a ruhaanyagra, majd az ölembe pillantottam, melyet a pléd takart deréktől lefele. Ja, hogy meztelen vagyok...