FEKETE ANGYAL - AZ ELVESZETT IKER III. (Harry Potter fanfiction) BEFEJEZET

16.fejezet

Egyik nap, mikor még tartott a szünet, úgy döntöttem meg kockáztatok egy kirándulást a Kagylólakba. Reménykedtem benne, hogy a Teremtő nyugton marad mára, és nem szándékozik bonyodalmat okozni nekem. Voldemort tegnap előtti bálja ünnepi céllal volt rendezve. Állítása szerint nem sokára egész Nagy-Britannia a lábunk előtt fog heverni. Ezért megérdemeltjük a mulatságot. Ahogy vissza jöttünk a Roxfortba, kihánytam a vacsorát. Egy lángcsóvában tűntem fel a Fleur konyhájába. A nő meg is ijedt rendesen. Pedig igazán hozzá szokhatna, hogy ahol Harry ott van, ott nem sokára én is ott leszek.

- Á szívbhajt 'ozod rhám Khatniss! - kapott a melkasához a nő. Emberként halkan felnevettem.

- Én is örülök, hogy látlak, Fleur. - mosolyogtam a házi asszonyra. Aki esküszöm, hogy egyre jobban hasonlít Molly Weasleyre. Billnek nagy szerencséje van a francia boszorkánnyal.

- Többiek?

- Á szhobában vhannak! - int befelé a nő.

Még egy utolsót rá mosolyogtam és mentem is, hogy megkeressem a többieket.

###

- Ki az? - szólt ki erőteljesen Bill, mintegy testével védelmezően elénk állva. Gondolkodás nélkül kiléptem mellőle. Nem vettem elő a pálcámat, hiszen tudtam, hogy odakinnt én tudok megjelenni először ha arról van szó, hogy megtámadták a Kagylólakot. Amire egyébként kevés esélyt látok.

- Remus Jhon Lupin! - hallatszott kintről Holdsáp ismerős hangja. - Vérfarkas vagyok, a feleségem Nymphadora Tonks. Te vagy a Kagylólak titokgazdája, magad mondtad meg a címet azzal, hogy szükség esetén idejöhetek.

Mi történhetett? Ijdetem meg. És miért nem nekem szóltak, hogy baj van? Édes Merlin remélem Tonks és a baba jól vannak!

- Lupin. - motyogta a mellettem álló vörös hajú férfi és az ajtóhoz sietett, hogy beengedje a vendéget. Lupint szinte belökte a küszöbről a vihar. Egy gyors pillantással szemre vételzet, hogy kik vannak jelen. Tekintete megakadt rajtam, majd arcára széles mosoly kúszott. Így kiáltott:

- Fiú! A Ted nevet kapta, Dora apja után...

- Mi...? Tonks...? Megszületett a baba?! - pattant fel az eddig széken ülő Hermione.

- Igen! Megszületett a baba! - harsogta a férfi.

Mintha ebben a pillanatban ismeretlen fény csillant volna a sötét éjszakában. Mindenki arca kivirúlt, boldogságot súgárzott minden tekintett. Rég volt okunk ekkora örömre.

- Éljen! Gratulálok! - tapsikolt Fleur és Hermione. Az ő hangjuk térített engem is észhez. Nekem is ezt kellene tennem. De valahogy nem jöttek ki szavak a torkomon. Mintha gombóc kelletkezett volna a torkomban. A látomásaim nem jósolnak túl sok jót az ifijú házasoknak.

- Igen... igen... kisfiú! - ismételgette magát a boldogságtól kótyagos férfi. Megkerülte az asztalt, és úgy ölelte keblére Harryt, mintha sose látná többet viszont. Hirtelen elengedte Harryt, tekintetével engem keresett. Amikor megtalálta, magához intett én pedig elegett tettem az édesapa kérésének.

- Lesztek a kereszt szülei? - kérdezte, amikor egyszerre mindkettőnket átkarolt. Furcsa háromszöget alkottunk ezzel.

- É-én? - kérdezte a mellettem szintén meglepett Harry.

- Biztos, hogy mi...? - akartam volna én is kérdezni de a férfi eltolt minket magától és sugárzó arccal nézett ránk. Sosem láttam még Remust ilyen boldognak.

- Ti, ti, hát persze... titeket szeretnénk, Dora is...

- Igen, hát hogy a viharba ne, Remus!