FEKETE ANGYAL - AZ ELVESZETT IKER III. (Harry Potter fanfiction) BEFEJEZET

19.fejezet

Igazam volt. Madam Pomfrey magasról tojt arra, hogy nekem milyen sűrgős ügyem volt, ahogyan vissza tértem a gyengélkedőre ágyba parancsolt. Meggyőződésem, hogy egész éjjel mellettem vírasztott, mert amikor reggel felkeltem, egy karikás szemű fáradtan pislogó gyógyító nézett vissza rám.

- Köszönöm, Poppy. - mosolyogtam rá kissé. Az idős boszorkány viszonozta a mosolyt. Míg a javasasszony elvégzet rajtam egy sor diagnósztikai bűbájt addig én nyújtózkodtam egyet. Amikor végre elengedett, akkor csapott arcúl a felismerés, hogy vannak a házamban. Ami igazából nem is lenne baj, hogy nem lenének egyedül.

Miután elhagytam a gyengélkedőt, tudatosúlt bennem az is, hogy Harryék ma törnek be a Gringottsba. Nem készűltem segíteni nekik, de furcsa érzés kerített a hatalmába. Úgy éreztem valami hamarosan történni fog. A konyha felé vettem az irányt, hogy beszéljek egy házimanóval, akit a lakásomba küldök. Nem hagyhatom védelem nélkül két új barátomat. Miután ezzel megvoltam, utam az igazgatóiba vezetett, ahol Perselust mint mindig, most az író asztala mögött ült és szorgosan körmölt. Ahogy beléptem felnézett, halványan elmosolyodott majd folytatta az írást.

- Szia, Perselus. - köszöntöttem a férfit.

- Dolohov megint megölt egy családot. - suttogta Perselus csalódottan és folytatta a körmölést.

Ez olyan mindennapi dolognak számított, hogy már el se borzadtam rajta.

- Jössz reggelizni? - kérdeztem.

- Majd hozatok valamit a konyháról. - mondta rám se nézve. Sóhajtva megcsóváltam a fejem. A srácok sosem tudják, hogy Perselus a Roxfortban van, vagy sem, hiszen olyan kevésszer van jelen az étkezéskor. A hónapok alatt felgyülemlett a papírmunka. Nem épp a papírmunka szokta a legnagyobb priorítást élvezni nálunk.

- Harryék ma megint magán akciót szerveznek, muszáj lesz együtt lássanak minket. - probálkoztam másképp. Perselus ajkai közül kitőrt egy bosszús sóhaj. Mindent a célért!

Lassan felállt az asztalától és felém lépett.

- Sikerült kialudnod magad? - kérdezte gyegéden miután át tanulmányozta az arcom minden szegletét. Onix tekintete össze kapcsolódott az apámtól örökölt mogyoróbarna szemeimmel.

- Amennyire csak lehetett. - feleltem. - Poppy valami extra erős alatót adott.

Perselus bólintott. Intett a kezével az ajtó felé. Előre engedett, majd ahogyan lementünk a csigalépcsőn egymásba karolva folytattuk utunkat a Nagy Terembe.

Össze futottunk néhány folyosón lézengő diákkal. Természetesen nagy ívben kikerültek minket,  mintha legalábbis leprásak lennénk. A Nagy Teremben szokás szerint kripta hangulat volt. Ehhez valahogy még ennyi idő elteltével sem tudtam hozzá szokni. A diákok félve pillantottak a tanári asztalnál basáskodó két Carrowra. Avagy gyűlölködve. De mióta barátaim inkább a Szükség Szobájában laknak mint saját házaik szobájában - mert onnan elkergette őket ez a két idióta - a dacos, ellenszegülő tekintetekből elég kevés van.

Perselus volt oly rendes, és kihúzta nekem a széket. A másik oldalamon ülő Minerva próbálta elrejteni tömény undorát, ami valahányszor csak feltűnik egy halálfaló, kiűl az arcára.

Ahogy körbe vezettem tekintetem a négy különböző asztalnál ülő diák seregen elfogott az iszonyat. Még a mardekárosak sem voltak nyugodtak. Pedig az ember azt hinné, hogy tetszik nekik a halálfalók rémuralma. De nem. Ugyan úgy féltek és aggódtak a szeretteikért mint mi. Voldemort nem csak az ellenség háza táján szokott takarítani. A sajátjait sem kíméli. A Roxfort talán sosem volt ilyen sötét, mint a mai napon. Az ég be volt borúlva, pedig a tavasz közepétől azt várná az ember, hogy hétágra süssön a nap. Francokat. De még azt sem mondhatom, hogy a diákok a rossz idő hatására voltak ilyen nyomottak. A tehetetlenség szaga terjengett a levegőben. A vissza folytott indulatokról pedig inkább nem is beszélek.