FEKETE ANGYAL - AZ ELVESZETT IKER III. (Harry Potter fanfiction) BEFEJEZET

3.fejezet

- Nagyúram! - hajoltam meg majdnem a földig, amikor a sötét varázsló úgy gondolta, hogy megnézi élek-e még. - Kifelé, Parinkson!

Ahogy rádörrentem a mardekáros lányra, az gyorsan meghajolt előttünk és kisietett a szobámból.

- Fordulj körbe! - parancsolt rám a férfi. Ha egyáltalán lehet annak nevezni...

Tettem amit kér. Nem mintha lett volna más választásom. Ellenszegülni neki, olyan mintha alá írni a halálos ítéletem. Amikor ismét megálltam előtte csak akkor vettem észre, hogy egy doboz van a kezében.

- Szolgálatodra lehetek valamiben Sötét Nagyúr? - kérdeztem. S bármennyire nehezemre esett feltennem ezt a kérdést mégis kötelességem volt.

Voldemort oldalra billentett fejjel nézett engem. Mintha meggondolná mit, hogyan mondd nekem.

- Valójában én vagyok az, kicsi Főnixem, akinek bármivel is szolgálnia kell neked... - mondta ő hatalmassága, amitől nekem szaladt fel a szemöldököm.

- Ez a kitűző a tied, kis madárkám, ajándéka a fáradhatatlan munkának, amivel engem szolgálsz. - mondta a sötét varázsló és átnyújtotta a fekete dobozt.

Ahogy átvettem a dobozt ismét mély meghajlásra kényszerültem. A hófehér perzsaszőnyegnek mondtam a következő szavakat.

- Igazán nem kellet volna ezzel fáradnia, Nagyúram! - leheltem a szavakat. Voldemort közelebb lépett hozzám és az államnál fogva felemelte a fejemet. Jéghideg, hosszú fehér ujjai béklyóba fogták az államat. Így kellet belenézzek a vérvörös szemekbe.

- És mostantól nem történhet semmi hiba, Főnix! - sziszegte a sötét varázsló.

- Értettem.

Még egyszer megszorította az álkapcsomat, aztán elengedett és olyan sebesen tűnt el, mint ahogyan jött.

Pansy egyből bejött a szobába ahogyan Voldemort kiment. Felsegített a földről. Éreztem belőle az aggodalmat, és ami ennél is jobban meglepett, az az, hogy ez aggodalom felém irányult.

- Jól vagy, úrnőm? - kérdezte a lány remegő hangon. Valószínűleg kevésszer találkozott Voldemorttal. A legbátrabb emberre is rátör a frász, hogyha csak elhalad mellette.

- Semmi bajom. - válaszoltam, szinte már mondhatjuk, unott ábrázattal. - Kérlek küldd ide nekem Dracót, Pansy. Aztán menj el készülődni. A koszorúslányom nem nézhet ki úgy mint akit egy hipogriff szájából ráncigáltak ki.

A lány még pár percig aggódva kémlelte az arcomat, majd megadóan felsóhajtott. Biccentett nekem és kiment a teremből. Végre egyedül maradtam. A magány ami fekete lepelként ölelt körbe, nem zavart annyira mint ahogyan kellet volna. Végig vezettem tekintetem börtönömön, aztán fájdalmas sóhajt engedtem szabadjára. Előhúztam a pálcámat és egy intéssel mindent, a tértágító bűbájjal megáldott váltáskámba száműztem. A szoba, pedig pillanatok elteltével úgy nézett ki, mintha sohase laktam volna itt.

Újabb sóhaj szaladt ki ajkaim közül, ám gyorsan rendeznem kellet arcom vonásait, mert kopogtattak az ajtómon.

- Gyere!

Engedélyem hallatán hamar kitárult az ajtó. Draco jött be rajta, mosolyogva ugyan, de karikás szemmel. Nem csodálom, hogy a Malfoy fiú nem tud rendesen aludni. Én is meg szoktam küzdeni az álmaimmal.

- Szia, Draco! - mosolyogtam én is rá. Ő meghajolt és úgy üdvözölt.

- Főnix úrnő! - mondta minden tisztelettel a hangjában.