FEKETE ANGYAL - AZ ELVESZETT IKER III. (Harry Potter fanfiction) BEFEJEZET

21.fejezet

Az otthonomat akarják bántani. A szeretteimre fáj a foguk. Nem tudják még, ki az, aki szélsebesen jár a folyosókon társai felé sietve. Nem tudják ki visel vérvörös köpönyeget és kitől fognak majd rettegni ha meglátják a Roxfort védői között. A Szükség Szobája ajtaja kitárúlt előttem. Nagy csapatnyi ember fogadott odabennt. Többen voltak mint akiket ott hagytam. Persze számítottam a Főnix Rendje jöttére, hiszen mindenkinek szóltam de ők... A szoba is mintha megnőtt volna. Alakja talán a Nagy Teremnél is nagyobb volt ebben a formában.

Ahogy tekintetem kezdte felfedezni, hogy kikkel állok szemközt, szemeim kétszeresére kerekedtek a csodálkozástól.

Úgy az ajtóban ragadtam, hogy a szoba nem tudta bezárni az ajtaját. Szinte gyökeret eresztett a lábam.

- Mi a...? - akartam volna kérdezni amikor a torkomra fagyott a szó.

Mert ott állt.

Ő.

Teljes élet nagyságban állt előttem. Ebben a pillantban vehetett észre engem, ahogyan mindenki más is a szükség szobája ajtajában szobrozva. Úgy álltam ott, mint valami szerencsétlen, akit kőbálvány átokkal sújtottak.

Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy itt látom újra viszont. Ugyan úgy nézet ki. Illetve mégsem. Vállai kissé szélesebbek voltak, mint ahogy emlékeimben élltek. Izmosabb lett, teste biztosabbnak érezte a földön létet. Más is itt volt. De ebben a pillanatban csak Ő érdekelt. Az amit az ő szemében láttam. Szeretett olvastam ki a tekintetéből. Mérhetetlen szeretett. Úgy nézett engem, ahogyan én őt. Mintha sosem láttam volna. Mintha most került volna elém.

Ő volt az, aki előszőr megmozdult. Valahol mélyen magamban azt hittem, hogy kapok egy istenes pofont. De amit tőle kaptam az sokkal több volt ennél. Néhány hatalmas lépéssel előttem termett két kezébe fogta arcomat és mélyen nézett a szemembe. Egy pillanattal később már ajkaink szenvedélyesen forrtak össze. El sem tudom mondani, hogy milyen régóta vártam már, hogy puha ajkait az enyémre tapassza. Bármit megtettem volna ezért a pillanatért.

Ahogy elválltunk egymástól tekintetünk ismét össze kapcsolódott. Mind a ketten zilálva vettük a levegőt a néma csendben. Hirtelen melegem lett, mondani akartam neki valamit. Mindenképp tudnia kell, hogy én szeretem. El kell mondanom neki mindent, tudnia kell!

- Én... - akartam volna mondani, de egyik ujját a számra téve elcsitított.

- Ssshh... - suttogta. - Semmit sem kell mondanod.

Büntudatom, ami a szívemet mardosta, egy pillanat alatt szerte foszlott ahogyan meghallottam a hangját. Tényleg ő áll előttem. Ahogy leengedte kezét az arcomról, olyan hirtelen és olyan szorsan öleltem meg, hogy azt hittem feldöntöm.

- Úgy hiányoztál! - böktem ki, miközben a szememet szúró könnycseppeknek próbáltam ellenállni. Nem jártam ugyan sikerrel. Fejemet melkasába temettem, ő pedig biztonságot nyújtó izmos karjait szorosan fonta körém.

- Tudom, moya lyubov... (szerelmem) - suttogta a hajamba. Adott egy puszit a fejemre és megnyugtatóan kezdte el dörzsölni a hátam amikor kitört belőlem a zokogás.

- Életem drága kincse... - suttogta megnyugtatóan. - Drágám, ne sírj. Mostmár itt vagyok.

Meg nyugtató szavai hatottak rám, így képes voltam lekűzdeni a síró rohamot. Amikor elengedett, letörölte a könnyeket az arcomról és megszorította a vállamat.

- Nem csak én vagyok az akinek szüksége van a társaságodra, Kat. - mondta halkan. Számomra oly kedves, csíntalan félmosolya ott tündökölt az arcán.