FEKETE ANGYAL - AZ ELVESZETT IKER III. (Harry Potter fanfiction) BEFEJEZET

23.fejezet

- Mégis, hogy... hogyan? - kérdezte meglepetten Perselus. Velem szemben térdelt, amikor Főnix vissza térített engem a jelenbe. Két lábbal álltam a földön. Meztelen talpamat sértette a korhadt fa padló, de ez volt most a legkisebb problémám. 

Szárnyaim nehezen fértek el a Szellemszállás pokhálós terében. Most nincs szükségem rátok. - gondoltam. Szárnyaim hallgattak rám és vissza bújtak helyükre a hátam közepébe. Lenézetem az ámúltan engem csodáló Perselusra.

- Jól érzed magad? - kérdeztem kedvesen, miközben segítettem neki felállni a földről. Perselus lábai bizonytalanúl álltak a földön. Nem csodálom. Hiszen sokként érhette a férfi testét, hogy most újra ereje teljében érzi magát.

- Ezt nekem kellene kérdeznem tőled. - mondta a férfi. Onix tekintete aggódva fürkészett engem. - Öt perce próbállak felkölteni. Arra ébredtem, hogy Voldemort megfenyegeti Pottert, és vissza hívja a halálfalókat.

- Rendben. - bólintottam komoran. A földön elterült koszos, harctól meggyötört ruháimra pillantottam. A köpenyemet rögtön felkaptam a földről és magamra kanyaríntottam. 

- Vissza kell mennünk a Roxfortba, a többit majd később elmondom. - hárítottam előző kérdését pár szóval. - Velem tartasz?

- Akár a halálba is. - válaszolta őszíntén. Egymásra mosolyogtunk, majd kétrét görnyedve az üregen át vissza siettünk a kastélyba. Amint megláttam a félig lerombolt tornyokat elfogott az iszonyat.

A Roxfortnak nem kellene így kinéznie. Tornyai békét kellene megéljenek. Talán néhány diákcsínyt. De nem kínt, pusztítást és háborút.

- Szörnyen néz ki... - gondolt hangosan ugyan arra a férfi, amire én. Reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat. Neki ugyan annyira volt a Roxfort az otthona, mint mindannyiunknak. Már azoknak is azzá vállt, akik csak most látták először a száztornyi csodát.

- Nem fognak lelkendezve üdvözölni. - közöltem vele, ahogyan keresztűl haladtunk a birtokon.

- Már hozzá szoktam. - válaszolta válltvonva. Azon kívül, hogy talárja ragadt a vértől és a piszoktól semmi sem emlékeztette őt arra, hogy néhány perce kinevette a halált.

A holttestek kis kupacokba voltak össze gyűjtve a pázsiton. A törmelékeket kerülgetve tempós léptekkel igyekeztünk a kastélyba. A nap sugarai még nem tűntek fel a horizonton, de valószínűnek tartom, hogy nem sokára felkel a nap. Harry már bizonyára az igazgatóiban van, ahol megnézheti az emlékeket. A kezemre pillantottam ahol a főnix tetoválásom megfakúlt képe fogadott. Rikoltás hasított a levegőbe. A tekintélyes főnixmadár keresztűl szántotta fölöttem a levegőt. Elmosolyodotam. Valamit kapsz, de valamit adsz.

Éreztem a Perselusból áradó feszültséget.

- Meg fogják érteni, ahogyan átlátják a helyzetet. - próbáltam megnyugtatni. Nem hatottam rá túlzottan.

A csend ami a kastélyban fogadott megrémísztett. Remélem semmi nem történt a szeretteimmel amíg nem voltam itt. Remélem, hogy mind megúszták az első fordulót. Mert abban biztos voltam, hogy nem ez volt az utolsó összecsapás.

Ahogy beléptünk a Nagy Terembe két dolog ragadta meg egyszerre a figyelmemet. Az egyik, hogy a Weasley család néhány fehér lepedővel beborított testet áll körbe zokogva. A másik, hogy Lucast Madam Pomfrey ápólta és hogyha a szemem nem csalt, elvesztette a fél karját.

- Katniss! - kiabált Neville. Felém futott a Nagy Terem másik végéből Bimba professzor mellől. - Szükség lenne rád a...

De a fiú ebben a pillanatban felismerete a mellettem álló férfit. S hogy félbe harapta a mondatot másoknak is feltűnt a jelenléte. A kezekbe gyorsan pálca került én pedig csak egy dologra gondoltam: