Alakváltó

2. Caroline

Miután az egész estét vele és a kielégíthetetlen farkával töltöttem, reggel egy három órás tusolás után, négy hámréteggel kevesebb bőrrel még mindig mocskosnak éreztem magam. Ez a Moore-mocsok. Levakarhatatlan. Csak az idő tudja lekoptatni. – De ha kétnaponta Moore segítségére szorulok, esélyem sincs!

Ilyen szintű szenny után az ember általában csak tisztaságra, kedvességre és ártatlanságra vágyik.

Egy újonnan szervált farmerben, szürke kapucnis felsőben és tornacsukában hagytam el a „rémségek házát". Mint egy teknőc húztam be a nyakam a pulcsimba az utcákon fújó hűvös szél elől. A Szent-Caroline Nevelőotthon felé tartottam a szokásos alakomban, ahogy ott ismertek. Szőkésbarna hosszú haj, szürkéskék szemek, sápadt, csontos arc. Vékony alak, de korántsem olyan kifogástalan, mint amit szerettem. Kisebb mellek, laposabb, formátlanabb fenék. Nem a tőlem megszokott tökéletes, de hat éves korom óta jártam vissza arra a helyre. Nagyon közel állt a szívemhez. Sosem laktam ott, mégis mondhatni, az otthonom volt. Az egyetlen. Szóval fontos volt, hogy felismerjenek – emellett a társadalmi hátteremmel elég furcsa let volna, ha bárhol is jobban domborodok.

Körülbelül fél évvel az után, hogy az utcára kerültem tévedtem először a Szent-Caroline udvarának drótkerítéséhez. Akkor még árvaházként működött. Egyike volt az utolsóknak az országban.

Sóvárogva néztem, ahogy bent velem egykorú gyerekek játszottak – labdáztak, fogócskáztak, ugráló köteleztek, ugróiskoláztak – nevettek, én pedig éhes voltam, szomorú és magányos.

20 perce ácsorogtam a dróthálóba kapaszkodva, mikor egy göndör, sötétbarna hajú kislány szaladt oda hozzám.

- Szia – köszönt kedvesen és vidáman. Óriási mosolyától bronzbarna bőre sugárzott.

- Szia – ijedtem meg tőle. Attól féltem, hogy el fog zavarni.

- Te mit csinálsz itt?

- Semmit... Elmenjek?

- Mi a neved? – érdeklődte aranyosan, de én csak még jobban megrémültem.

- Most mit mondjak? Hogy nekem nincs? Akkor kinevet, és itt hagy! – járt a fejemben, miközben megszeppenve néztem rá. – Jo – szaladt ki a számon végül az első név, ami eszembe jutott. Egy csinos, copfos, ragyogó szemű kislány neve, akit pár napja láttam az egyik parkban ücsörögve.

Az apukája hintáztatta éppen a játszótéren, mikor észrevettem. Együtt nevetgéltek, mikor jött a fagyis kocsi csilingelve. Ő felpattant és „Fagyi!"-t kiáltozva futott oda. Az apukája mosolyogva indult utána és két nagy gombóccal vett neki. Nem sokkal később az anyukája is megjelent, megölelte, megpuszilta és Kincsemnek becézgette.

Olyan boldognak tűnt, én pedig annyira irigyeltem. A helyében akartam lenni. Egy szerető és boldog családban. Nem egyedül és magányosan. Talán ezért az ő neve csúszott ki a számon először.

- Én Kira vagyok. Hol van a mamád és a papád, Jo?

- Nincsenek – motyogtam szégyenkezve.

- Árva vagy? – A hangja elkeseredettnek érződött.

- Árva? – Nem hallottam még ezt a szót azelőtt.

- Ne ijedj meg! És ne szégyelld! Én is az vagyok. A szüleim... meghaltak egy nagy tűzben... már három éve – Fájdalom csillant a szemében, ahogy visszaemlékezett.

- Nekem... egyáltalán nincsenek szüleim – szabadult útjára egy könnycsepp az arcomon.

Kira együtt érzően vizsgált engem.