10. Az én hősöm

49 3 0
                                    

Jó két-három óra kutakodás után a neten, kellően felvilágosultam a lakberendezői feladatkörökről, hogy hihető hátteret tudjak kiépíteni magamnak. Valamint már azt is elterveztem, hogy pár hét titokzatosságot játszva nem csak Liam irántam való érdeklődését fokozom majd, hanem időt is nyerek, hogy életre kelthessem a hazugságaimat.

Két könyvespolc mögött, megint a jól megszokott helyemen bújtam el a New yorki közkönyvtárban és a földön ücsörögve terveztem meg Savannah Hudson eddigi életét – és leendőközös jövőjét Liammel.

Miután nem egy órát töltöttem ennek fantáziálásával, úgy éreztem, egészségügyi okokból jobb lesz, ha inkább ráhagyom és egy még korábban kezem ügyébe akadó könyvbe kezdtem bele.

Egy középkorú pedofil alak börtönből írt vallomásáról szólt, és az ő nimfácskájáról. Nagyon érdekes regény volt. Minden betegességétől eltekintve. Teljesen beleestem. Észre sem vettem, ahogy elrepült körülöttem az idő.

Már besötétedett kint. Bent felkapcsolták a villanyokat. Én pedig csak bújtam a könyvet.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a biztonsági őr körbe indult szólni az utolsó baglyoknak, hogy záróra van.

Gyorsan felpattantam, összeszedtem a cuccaimat és óvatosan körülnézve a könyvsor végén átsurrantam a lány WC-be. Lekapcsoltam a villanyt, beléptem az egyik fülkébe, résnyire nyitva hagytam az ajtaját és felmásztam a WC csésze tetejére. Az egyszerűség kedvéért összementem kicsit, hogy biztosan jól el tudjak bújni, aztán csak vártam.

Körülbelül 10 percen belül az éjjeli őr be is jött a kis zseblámpájával. Körbevilágított. Megkérdezte van-e ott valaki. Végül kiment.

Én még tovább vártam.

Nem új keletű ötlet volt ez az egész. Már nem először estem bele teljesen egy könyvbe, és ilyenkor mindig elbújtam, amíg le nem csendesedett kint minden. Aztán kimentem vissza az egyik kényelmes székbe olvasni – meg aludni.

Szóval jól ismertem már a helyzetet. Az őrök szisztémáját, ami szerint végignézték a könyvtárat. Minden kamera helyzetét és látóterét. A vakfoltokat. Azaz, hogy mikor hova kell vagy lehet mennem. Így vártam.

Megnéztem a telefonom – úgy 30 perce ücsöröghettem a sötétben – szóval csendesen és óvatosan elindultam kifelé a mosdóból.

Kikukucskáltam az ajtón – síri csend és hullaszag.

Ráadásul vak sötét. Bár ez nem jelentett problémát. Ugyanis amellett, hogy ismertem a terepet, mint a tenyeremet, – érdekes szóhasználat engem tekintve – a sötétben olyan jól tudtam látni, mint egy macska.

Csak növesztettem a szememre egy úgy nevezett tapetum lucidum nevű réteget, ami a macskák szemében és más állatokéban is megtalálható, melynek segítségével több fény verődött vissza a retinámra. Nem nagy kunszt!

Óvatosan kiosontam a folyosóra, majd át az olvasóterembe és letelepedtem a kedvenc székembe. Kinyitottam a könyvem, ahol tartottam és már bele is mélyedtem ismét az izgalmas kalandok sorába. Egészen addig olvastam, míg el nem aludtam a fotelben.

Másnap reggel a biztonsági őr ébresztett.

- Hát, te mégis mi a... – ordította fennhangon, mire én gyorsan átváltoztam, hogy összezavarjam.

Amíg ő döbbenetében a szemét kezdte el dörzsölgetni, hátha álmodik, én már el is iszkoltam.

A könyvet nem vittem magammal. A könyvtárból sosem loptam. Bűnös és rossz dolognak éreztem eltulajdonítani a köz tulajdonát.

AlakváltóWhere stories live. Discover now