Alakváltó

11. Kábító emlékek

- Nem, nézd csak meg! Ha ezt megnyomom, nem csinál semmit! – kínlódtam a telefonommal, mert Owen hülyeségeket beszélt.

- Azért, mert... oh, jesszus, inkább add ide! – vette ki a kezemből.

A matracon szenvedtünk a hálóban. Owen igyekezett pár trükköt tanítani nekem a mobilomon, de igen sutának minősültem, mint kiderült.

- Nézd! – követni nem tudtam az ujját, ahogy össze-vissza nyomkodta azt a vackot. – Látod! Ennyi.

- Aha – bámultam rá fapofával.

- Mi van? – értetlenkedett.

- Inkább add vissza – kaptam ki a kezéből és a földre száműztem a ketyerét a matrac mellé.

- Azt hittem, azért jöttél át, hogy megtanítsam kezelni a telódat.

- Nem. Azért jöttem át, mert áthívtál filmezni meg azt ígérted, hogy töltesz pár számot a telómra. Erre mit csináltunk eddig? – Owen arcára kacér mosoly ült ki. – Semmit abból, amit megígértél! – hánytam a szemére.

- Most panaszkodsz? Pedig úgy vettem észre, eléggé élvezted, amit eddig csináltunk!

- Azt nem mondtam, hogy nem élveztem – rántottam vállat. – Sőt! – húzódtam közelebb hozzá. – Talán veszekedés helyett inkább megismételhetnénk.

- Benne vagyok, de ha szeretnéd, akkor még megnézhetjük azt a filmet is – ajánlotta fel.

- Most már nem érdekel a hülye filmed – másztam rá. – Eljátszottad a lehetőséget! – csókoltam meg.

- Oh, de bánom! – csókolt vissza, aztán ismét egymásba mélyedtünk.

A filmnézés végül teljesen elmaradt. Addig „játszottunk", míg el nem aludtunk. Másnap reggel Owen töltött még pár számot a telefonomra.

- Igen, igen! Azt. Azt mindenképpen rakd rá! Azt imádom! – bökdöstem a laptop képernyőjét, miközben müzlit tömtem magamba.

- Jó, jó! Nyugi! Rárakom, de attól még nem muszáj kiverned a gépem képernyőjét. Inkább add ide a tejet, légy' szíves!

- Bocsi – nyúltam magam mögé.

A TV előtti pléden ültünk megint. Owen ölében volt a laptopja, az enyémben a müzlis doboz és csöndesen eszegettünk.

- Ma mikorra kell menned dolgozni? – kérdeztem, mikor már a zsinórokat húzta ki mindenből.

- Csak tízre. Még van két óránk, mielőtt indulnom kell – kapta be a kanalát.

- Akkor mégis mi a faszért keltünk fel ilyen korán? – háborodtam fel.

- Mert valakinek kipattant a szeme, és nem bírt nyugton maradni, hanem folyton izegnie-mozognia kellett a matracon, hogy a másik ne tudjon tovább aludni és felkeljenek? – felelt szemrehányóan.

- Ez nem is igaz! – tiltakoztam.

- De igen.

- De nem!

- De igen.

- De nem!

- De igen! – kezdődött újra a gyerekes civódásunk, mikor megcsörrent a telefonom. – Liam!

- Ki? – akadt fenn a neven.

- Senki. Halló? – vettem fel izgatottan.

- Szia, Shape! – köszöntek a vonal másik végén.