Alakváltó

24. Kerti parti

Megint csak úgy kipattant a szemem, ahogy a gyomrom összerándult, és már éreztem a gyomortartalmam a számban. Odakapva a kezem a fürdőszoba felé indultam, de ahogy mindkét lábam a földre ért, tétován néztem körbe. Rájöttem, hogy még tart a Liammel való rövid kiruccanásunk a Pokolba, és hirtelen fogalmam sem volt, merre rohanjak. Lenyeltem a tegnap esti vacsorát másodszor is, mire a gyomrom újabb tiltakozásba kezdett és visszaküldte a csomagot a feladónak. Sajnos ez, a valódi postával ellentétben rendkívül gyorsan megérkezett. Így mire rájöttem, merre kellene futnom, a félig emésztett massza a gyomromból a nyelőcsövemen, majd a számon át célba ért a földdel találkozva. Felegyenesedve és letörölve a számról a hátramaradtakat, megpróbáltam kiszabadítani a hajtincseimet a nyállal keveredett gyomortartalmamból, majd szégyenkezve az ágyra pillantottam. Liam felülve figyelt. Még az álmot sem törölte ki a szeméből, csak felriadt a tápcsatornám perisztaltikájának megfordulása keltette kellemes dallamra. Ahogy összenéztünk, ő csak fáradtan visszadőlt.

- Kicsit lazíthatnál, kincsem! – motyogta a párnák közül.

- Szerinted a stressztől van? – húzódtam az ágy szélére.

- Nem látok más közös nevezőt! Hisz tegnap és előtte este még csak nem is ugyanabban a városban vagy államban ettél – magyarázta elméletét.

- De nem is éreztem magam rosszul egész nap. Mármint, érted, gyomor téren. És már most is jól vagyok.

- Mert kiadtad magadból.

- Ja, a teknős levest!

- Gyere, búj vissza mellém! – simogatta meg a karom.

- És mi lesz a trutyival a padlón?

- A szobalány eltakarítja.

- Ja! Bocs már! – hangzott bennem cinikusan. – Fogat kellene mosnom.

- Majd mosol! Most gyere ide!

- De... – tiltakoztam, miközben ő a csuklómnál fogva húzott magához.

- Majd nem csókolózunk! – sikerült magához ölelnie.

Pár perc csendes összebújás után...

- Ma is muszáj találkoznunk a szüleiddel?

- Ezt meg hogy érted?

- Hát... azt mondtad, muszáj nekik bemutatnod, de... ez igazság szerint tegnap megtörtént. Akkor muszáj ma is találkoznom velük? – vetettem fel a teljesen abszurd kérdést.

- Tudod, hogy igyekszem minimalizálni a velük töltött időt, amennyire csak tudom...

- Akkor is éveknek éreződik.

- Az lehet, de tényleg nem sokat voltunk velük eddig. És holnap már megyünk is haza. Ha ma is ennyire hanyagoljuk őket, a végén, nem fogom tudni kimagyarázni magunkat a karácsonyi látogatásból!

- Karácsonyi látogatás? – ismételtem el rémülten. – Oké. Megyek. Rábeszéltél.

*

- Liam? – állítottam meg ijedten kapaszkodva a karjába, mielőtt lement volna a kertbe vezető lépcsőn.

- Hm? – kérdezett vissza teljes természetességgel, mintha semmi szokatlant nem vett volna észre.

- Ki ez a sok ember? – böktem a fejemmel a kertben lévő tömeg felé.

Láttam, hogy nem érti a döbbenetemet, aztán...