Alakváltó

8. Iszappakolás

Az estét ott töltöttem.

Reggel kaptam tiszta ruhát, az új telefonom is – egy egyszerű, világoskék szilikontokot – és reggelit. Beszéltem Sergej bácsival. Azt mondta, a kislány már megkapta a szívet és minden rendben ment.

Szereztem egy hátizsákot a cuccaimnak, majd Jo alakjában, egy farmerben és egy kapucnis felsőben leléceltem mielőtt Moore-ral is összefutottam volna.

Az utcán sétálva végig a telefonomon pötyögtem.

Az első, akit felhívtam Owen volt. – Tudtam a számát fejből, ahogy Moore-ét is, vész esetére.

- Igen? Tessék! – szólt bele a vonal másik végén egy unott hang.

- Szia!

- Szi-a – reagált gyanakvóan. – Jo, te vagy az?

- Igen, én.

- Honnan hívsz? Vagyis... ki telefonjáról? Csak, mert nem egy utcai telefon számát jelezte ki – furcsállta a dolgot.

- Igen. Tudom. A saját mobilomról hívlak – dicsekedtem.

- A saját midről? Honnan szereztél te telefont?

- Hosszú. A lényeg, hogy most kaptam. Te vagy az első, akit felhívtam.

- De édes vagy! – hatotta meg.

- Mesélj! Mi van veled?

- Melózok. Otthon vagyok. Alszok. Nem sok. Veled?

- Hasonló. Munka nélkül. Rég találkoztunk! – jutott eszembe.

- Hát... nem hívtál! – szurkálódott.

- Kac-kac. Most hívlak. Találkozunk?

- Persze. Ebédeljünk együtt. A szokásos helyen?

- Mikor van ebédszüneted?

- Egykor.

- Akkor ott tali.

Megálltam, ahogy letettük, hogy megnézzem az időt. – 10.17

- És addig mégis mi a francot csináljak? – adtam véletlen hangot tanácstalanságomnak.

Fél perc tehetetlen ácsorgás után végül megindultam előre... majd két lépés és egy hátraarc után a másik irányba kezdtem el sétálni.

10-15 lépés. Stop. For-du-lás. Visszanéz. Körbenéz. Egyhelyben topog.

- Az ég áldjon meg! – indultam neki a kocsiútnak keresztbe.

Több mint egy órába tellett, mire kilyukadtam valahol.

Ismét előkaptam új, gyönyörséges (tudom, hogy nincs ilyen szó) telefonomat.

11.29

- Komoly? Ugye most csak szórakozol? – bosszankodtam az idő csigatempóján. – Okosnak lehet, hogy okos vagy, de irtó lassú! – hurrogtam le vadonat új készülékem.

Beléptem a Central Park kapuján és magamba szívtam a látványt.

Sokat jártam oda, de mindig csodálattal töltött el a természet darabkája a betondzsungelben. A zöld fű, kék ég, madártenger és virágcsicsergés. A kedvenceim a sziklák voltak, amiket meg lehetett mászni. Úgy képzeltem valami hasonló lehet, mikor az emberek elmennek túrázni. Órákig el tudtam ácsorogni egy-egy hídon a vizet fürkészve – még ha közelről nem is nyújtott olyan tiszta látványt. Ahogy pedig az épületek a fák mögül kimagasodtak, és mint bástyák őrizték a helyet körben, én elvesztem a gondolatok tengerében.