Alakváltó

6. Bosszúhadjárat

10 lábnyira a Dark Redtől álldogáltam az új fehér ruhámban.

Hideg volt és késő.

A kezeim bézs bőrdzsekim zsebébe dugva próbáltam felmelegíteni, miközben ide-oda topogtam. Bár egynapos cipőm magas sarkú létére kimondottan kényelmes volt, a szeles New yorki idő ellen nem sokat védett.

Már egy órája ácsorogtam ott a bejáratot figyelve. – Liamet vártam.

Még mindig dühösnek, megbántottnak és összetörtnek éreztem magam.

Végre feltűnt a színen... egy nővel az oldalán – de számítottam erre.

Egy taxira vártak.

­- Showtime – visszhangzott bosszúálló tudatalattim hangja.

- Elnézést? – szólítottam le Liamet óvatosan.

- Igen? –Azonnal végig mért a szemével.

- Bocsánat. Tudna segíteni? – játszottam a szerencsétlen elesetett. – Teljesen eltévedtem. Nem idevalósi vagyok, és a vasútállomásra igyekszem. Féltizenkettőkor indul az utolsó vonatom, de sehogy sem találom az állomást. Már lehet egy órája, hogy itt kóválygok. A telefonom lemerült. Az időt sem tudom megnézni vagy felhívni valakit. Ráadásul pénzem sincs taxira. Útba tudna igazítani vagy esetleg megmondani hány óra? – sírtam el a gondom neki. – Nagyon megköszönném.

Új „barátnője" már beült a taxiba közben.

- Két perc múlva éjfél – nézte meg a mobilján. Az arca érdektelenséget sugárzott.

- Basszus – hangoztattam ijedten. – Bocsánat – kaptam utána a szám elé a kezem, mintha olyan nagyon csúnyát mondtam volna.

Liam arcára perverz mosoly ült ki. – Ki tudja, mi juthatott eszébe!

- Reggel nyolckor indul a következő – magyaráztam neki az aggodalmam.

- És addig nincs hová menned? – váltott hirtelen megértőre és kedvesre.

- Nem. Nincs – feleltem keserűen. Közben végigsimítottam párszor a felkarom, mint aki fázik.

- Elég hideg van – állapította meg.

- Tudom, de... azért köszönöm – intettem neki egy kis mosolyt „erőltetve" az arcomra, miközben megfordultam, hogy elmenjek.

- Várj! – szólt utánam pár másodperc múlva.

- Igen?

- Ha gondolod, feljöhetnél hozzám. Nem messze lakom innen és fűtésem is van. Felhívhatsz valakit a mobilomról, aztán addig sem fázol, amíg érted jönnek.

- Győzelem – énekelte a tudatalattim embertelenül magas hangon. – Öhm... köszönöm. Ez rendes magától, de... nem hiszem, hogy jó ötlet felmenni valaki lakására, akit most ismertem meg... éjfélkor... az utcán... Nem azért, mert olyan rossz embernek tűnik, csak... sosem lehet tudni – rántottam vállat – és... nem is ismerem magát! – Ártatlanság! Oh, jeh!

- Liam vagyok. Liam Davis és igen. Ez igaz, de... az a ruha nem tűnik túl melegnek. Ha még nyolc órát ácsorogsz benne itt kint az utcán, biztos megbetegedsz. Gyere inkább! Nem foglak bántani, megígérem – hívogatott.

- Ugye tudja, Mr. Davis, hogy az is ugyanezt mondaná, aki bántani akarna?

Elmosolyodott.

- Először is, csak Liam. Remélem, nem látszom olyan öregnek, hogy Mr. Davis legyek!