Izgatottan álltam a 7/B ajtaja előtt. A pulzusom az egekben, a tenyerem, akár egy béka bőre és a lábam idegesen dobogott.
- Nagy levegő – próbáltam lenyugtatni magam. – Nagy levegő – de a szervezetem teljesen ellenem volt. – Mondom NAGY LEVEGŐ! – ordítottam feszülten magamban. – Most már nem szúrhatod el!
Csöngettem.
Az ajtó kinyílt, én pedig századmásodpercek alatt vettem fel újra a hűvös, laza, fasza-gyerek stílusomat.
- Hoztam beugrót! – emeltem meg a pakk sört, amit loptam... khm, hoztam.
- Cool! – ököl pacsizott le velem Liam.
- Igazából Cole. De felőlem hívhatsz úgy is! – jegyeztem meg teljes hidegvérrel és egy nemtörődöm vállrándítással. Annyira lazán, hogy Liamnek le sem esett rögtön a poénom.
Csak megállt előttem engem bámulva, végül felnevetett.
- Akkora hülye vagy! – vette el a sört. – Gyere! – invitált be jókedvűen.
Nem volt túl nagy lakás. Se túl tiszta. Látszott, hogy a tulajdonos pasi – és egyedül élt ott. A lakberendezés gyér volt és lelakott. A nappali közepén felállított pókerasztal lehetett a legnagyobb becsben tartva. Az teljesen makulátlannak tűnt. Az asztal körül ketten ültek. Komoran és magasba emelt orral méregettek.
- Bemutatlak a srácoknak! – terelgetett Liam az asztalhoz. – Ő a sógorom, Stevenson – mutatott a baloldalon ülő kicsit köpcösebb, 50 körüli, nem éppen főnyeremény fickóra. – Meg amúgy a főnököm is – legyintett hozzátéve. – A másik lúzer meg Haggerty – biccentett a kövérkés, kócos fürtű, zsíros hajú idiótára eggyel arrébb.
- Te vagy a lúzer... barom! – háborodott fel „magabiztosan" visszaszólva.
- Egy gimibe jártunk még anno, és a tag olyan ritkán fürdik, hogy azóta sem sikerült levakarnom magamról, annyira hozzám ragadt! – mentegetőzött gúnyosan.
- Persze. Csak fél bevallani, hogy mennyire odavan a társaságomért! Nélkülem nem tud élni! – mondta széttartott kézzel a végén valami olyan mozdulatot csinálva, mintha egy bombát dobna le az asztalra és közben pedig a nyakát tekergette „lazán". Csak szótlanul figyeltem a csávót. Nem tudtam, hova tegyem, vagy hogy mit kezdjek vele, de szerencsémre ekkor lépett be kicsiny pókertársaságunk ötödik tagja. Egy magas, jóképű, férfi jött be a nappaliból kivezető folyosóról. Liammel egy idősnek tűnt.
- Helló! – köszönt végigsimítva rövidre nyírt fekete haján. Aztán kezet nyújtott. Csokoládébarna bőre makulátlanul ragyogott. – Brian Lester.
- Cole McCarthy – ráztam vele elégedetten kezet. – Végre egy normális alak! – sóhajtottam fel belül. – Jesszus, Liamnek tényleg csak ilyen retardált haverjai vannak?
Mi is leültünk Briannel, – ő Stevenson, én ő mellé, – Liam pedig odahozta a sört.
Kivett egy üveget, a tetejét az asztal szélének támasztotta, és már éppen felnyitotta volna, mikor Haggerty elkezdett sipákolni.
- Öreg! Öreg! Mégis mi a faszt művelsz? Ne az asztalon! – fogta a fejét.
- Mi van? – nézett rá értetlenül Liam. – Ne nyafogj már!
- Ott a sörnyitó a fiókban, bakker! Ne tedd tönkre a kicsikém! – simította végig elérzékenyülve az asztalt borító zöld filcet.
- Mekkora buzerák vagy! – indult meg a konyhába. Kinyitotta az üvegeket, és osztott mindenkinek egyet. – Na, kezdjük! – ült le közénk.
YOU ARE READING
Alakváltó
Science FictionA társadalomban talán mindig uralkodó tényező volt a szépség. Hangoztathatják oly sokan, hogy ami belül van, az számít igazán. A legtöbb ember azonban mégsem tud elszakadni a külső látványától. Épp ezért ki ne vágyna a tökéletes külsőre? Ki ne akarn...