Alakváltó

4. Sötétvörös

Öt felé járhatott az idő, mikor a dél-Bronxi buszállomásra értem.

Lassan kezdett sötétedni. Az állomás fedett részén már égtek a villanyok a pár tucat ott tartózkodó számára.

Néhányan a terem közepén elhelyezett padokon ücsörögtek vagy feküdtek a buszuk indulását várva.

Egy tizenéves srác épp az egyik automatát rugdosta mérgesen. Gondolom nem vette észre a Nem működik táblát. – Vagy pont azért. – Egy idős néni a jegyirodánál próbálta elmagyarázni, hova szeretne menni az unott ügyintézőhölgynek, aki csak ugyanazt szajkózta. Egy hajléktalan öregember az egyik sarokban húzta meg magát, nehogy a biztonságiak kirakják éjszakára. Egy jólöltözött, drágaöltönyös férfi éppen a 200 számzáras szekrény egyikéből vette ki az aktatáskáját. Egy húszas évei közepén járó „vándormadár" meg pont befelé pakolta a hatalmas túrahátizsákját egy másikba.

Okos ember lehetett, aki kitalálta ezeket a szekrényeket. Jó kis rendszert alakított ki. – Hisz bárki betehette a cuccait az egyik ilyen lezárható boxba, beüthetett egy négy számból álló kódot és biztonságban tudhatta a holmiját meghatározatlan ideig. Mikor pedig ki akarta venni, csak annyi dolga volt, hogy bedobjon 50 centet és beüsse a kódot újra. Ha rossz kódot ütött be, sem akadt gond. Csak egy újabb 50 centesbe került. – Hát, nem zseniális? 10000 lehetséges kódvariáció. Ha megéri feltörni, csak 5000 dollár kell a biztos sikerhez.

Én is az egyik ilyen szekrényben tároltam minden értékemet. Mivel nem volt állandó lakcímem, tartós baráti kapcsolataim, hivatalos irataim, még csak egy fix alakom sem – Jot, az árvát leszámítva – tökéletes megoldásnak bizonyult egy ilyen szép kis „széf", ahová azt a pár váltás göncöt és egyéb kacatot elrejthettem.

Mindig más alakban mentem a szekrényemhez, és mindig más szekrénybe pakoltam. Csak a kódomon nem változtattam, mert utcán talált 50 centeseket használtam.

A 19-es számú szekrényhez mentem és beütöttem – 1607.

Sokáig nem tudtam, mit jelent ez a szám. Igaz, még azt sem, hogy ez egy szám, de ez állt a csuklómon lévő tetoválásomon, mikor még kicsi voltam. Pontosabban: CA160796. Kira árulta aztán el nekem, hogy mi ez. Később pedig rájöttem, hogy mit jelent. – (Camouflage Area 16. július 1996.) – A születésnapomat.

A kisajtó mögött egy nagy sporttáska hevert. Kivettem és a női mosdó felé indultam meg.

Az évek során már remek módszerem alakult ki a zavartalan esti készülődésre.

Beérve hamar felmértem a terepet. Csak ketten voltak. Az egyik a tükör előtt igazgatta a haját, a másik pedig épp akkor húzta le a WC-t és lépett ki valamelyik fülkéből.

Én is a tükör elé álltam. Lepakoltam a táskámat, majd az elülső zsebéből egy kisebb sminkkészletet szedtem elő.

A hajával babráló nő közben egy gyors ruhaigazítást is megejtve elhagyta a helyiséget. A másik pedig kezet mosott.

Púdert vettem elő és a homlokomat kezdtem el pacsmagolni vele, amíg végre ki nem ürült teljesen a hely. Gyorsan ellenőriztem, hogy tényleg egyedül vagyok-e, majd egy táblát kaptam elő a tatyómból és hamar rögzítettem a női mosdó ajtaján kívülről.

Ez állt rajta: Elromlott

Hibátlan terv, hogy egy kis csendet és nyugalmat intézzek magamnak.

Arcot mostam és fogat. – A tusolást általában reggelente az előző esti szexpartneremnél tudtam le. – Átöltöztem.

Egy fekete, ujjatlan miniruhát húztam fel, egy 4 inches magas sarkút és egy hosszabb, krémszínű ballonkabátot, ami éppen eltakarta a ruhámat. A hajam színének valami világos barna, kissé szőkés árnyalatot választottam, ami mellé az élénkzöld szem illett leginkább. Köré sötét és vad sminket kentem fel, hogy kiemeljem, és igéző pillantásokkal terítsem majd le az esti prédát.