A kanapén ücsörögtem egy szülés utáni depresszióról szóló könyvvel, amit előtte este Liam nyomott a kezembe, hogy olvassak el.
„Minek ez?" – értetlenkedtem. – „Túl boldog vagyok, hogy depressziós legyek."
„Ez a szülés utáni időszakra vonatkozik. Rengeteg anya esik át rajta, és tudom, hogy félsz az anyaságtól, ezért hasznos lehet. Csak nézz bele! Ártani nem fog!" – győzködött.
„Oké. Neked bármit."
Csendesen lapozgattam, Liam a dolgozóban az egyik ügyével foglalatoskodott, mikor valami apró lökést éreztem a hasfalamon belülről. Hirtelen kaptam oda a kezem. Felhúztam a felsőmet és kiengedtem a természetes méreteimet.
Láttam a talpát, ahogy kiemelkedik a hasamból. Pici volt. Egy tüneményes talpikó.
- LIAM! RÚGOTT! – osztottam meg azonnal az örömhírt.
- Tessék? – jelent meg lelkesen a másodperc töredéke alatt. – Jól hallottam? – sietett oda hozzám.
Leguggolt elém a kanapé mellé és a hasamat kezdte cirógatni.
- Remélem, megint csinálja! Láttam a kicsi talpacskáját is! – meséltem a fellegekben járva.
Liam arca is sugárzott az örömtől. Aztán váratlanul kikerekedtek a szemei a meglepődéstől.
- Éreztem – szaladt hihetetlen mosolyra szája. – Kész focista a kis kopé! – simogatta a hasam szeretetteljesen.
- Az biztos, hogy szívesen fog majd játszani az apukájával.
- Azt én is remélem. Akár fiú, akár lány.
- És ha mindkettő? – suhant enyhe félelem végig gondolataimon.
- Bármi lesz, én imádni fogom.
- Tudom. Csak nem szeretném, ha váratlanul érintene.
- Ne izgulj! Tudom, kivel élek együtt. Még ha néha nem is ismerem fel!
- Mondtam, hogy sajnálom. Egy gyenge pillanatom volt.
- Imádlak – kelt fel egy csókot adva. – Visszamegyek dolgozni, amíg Owen ide nem ér a lányokkal, de ha bármi van, csak kiálts, oké? – cirógatta az arcomat szerelmesen, ahogy én elvesztem a szemeiben.
- Fogok. – Még egy csókot adott, majd elment, én pedig visszatértem az olvasáshoz.
Eltelhetett ez után pár óra, mert elég sokat haladtam a könyvvel, mikor kopogtak az ajtón.
- MAJD ÉN NYITOM! – tápászkodtam fel nagy nehezen a kanapéról.
A terhességtől a derekam elég sokat sajgott. Azt támasztva totyogtam oda a bejárathoz és ajtót nyitottam.
- Joanna Reeves? – támadott le minden köszönés nélkül egy morcos, komor férfi fekete öltönyben, napszemüveggel.
Ketten álltak az ajtó előtt. Az egyik hátratett kézzel, feszesen. A másik, a megszólítóm hasonló tekintélyt parancsoló testtartásban egy igazolványt felmutatva.
Hunyorítva szemügyre vettem gyorsan, miközben feleltem.
- Igen. – Amerikai Nemzeti Hadsereg – olvastam a kártyáról. – Basszus! – lett halálfélelem úrrá rajtam. – Segíthetek valamiben? – erőltettem ártatlan mosolyt az arcomra. A hangom viszont feltűnően elváltozott.
- Kérem, velünk tudna fáradni? – kérdezte, de inkább utasításnak hangzott.
- Sajnálom, de ami azt illeti, elég elfoglalt vagyok jelenleg. Megtudhatnám, hogy pontosan milyen ügyben is keresnek?
YOU ARE READING
Alakváltó
Science FictionA társadalomban talán mindig uralkodó tényező volt a szépség. Hangoztathatják oly sokan, hogy ami belül van, az számít igazán. A legtöbb ember azonban mégsem tud elszakadni a külső látványától. Épp ezért ki ne vágyna a tökéletes külsőre? Ki ne akarn...
