Alakváltó

3. Frontális ütközés

Pár órával később hagytam el a Caroline-t. Lassan ballagtam a járdán Sammyn agyalva.

Az első caroline-i napján. Azon, hogy milyen magányos és reményvesztett volt, mikor odakerült. Mikor először találkoztunk, rögtön magamra ismertem benne.

- Ez lesz az ágyad. Tessék egy pizsama. Ébresztő hétkor, reggeli nyolckor. Az ebéd pontban délben. Este hatkor takarodó, hétkor vacsora, nyolckor pedig lámpaoltás. Ha nem jelensz meg a reggelin, az ebéden vagy a vacsorán időben és nincs rá megfelelő magyarázatod, akkor nem kapsz enni. Ha nem kelsz fel időben és nem vagy beteg, vagy ha kint maradsz takarodó után, valamint lámpaoltás után elhagyod az ágyad vagy hangoskodsz, akkor büntetést kapsz. Az otthon területét csak engedéllyel hagyhatod el, amit általában csak az iskolába járás takar. Jó magatartással és az előbb felsorolt szabályok betartásával az ittléted nem csak a számunkra, de a számodra is sokkal könnyebb lesz. Amíg nem veszélyezteted senki életét, addig idebent napközben azt csinálsz, amit akarsz. Van kérdésed?

- Honnan fogom tudni mennyi óra van? – kérdezte Sammy megszeppenve.

Még csak 5 éves volt, de Anne az akkori nevelőnő – aki aztán nem húzta túl sokáig a Caroline-ban, hála Rebecának – szörnyen rideg volt és sosem nézte, hogy hány éves az, akinek magyaráz. Aki elmúlt négy a nagyok hálótermébe került, a nagyokra pedig ezek a szabályok vonatkoztak. – Mit kell itt ezen bonyolítani, nem igaz?

- Mindig szólunk azokban az időpontokban, amikor kötött program van, mint az étkezés és a lefekvés. Egyéb kérdés?

- ... Nem tudom.

Anne egy fáradt sóhajjal a hóna alá csapta az irattömbjét és elsétált.

Sammy félénken nézett körül, majd az ágyra csüccsent a kezeit az ölébe téve.

Én Stacyvel kártyáztam éppen pár ággyal arrébb, szóval mindent láttam.

Sammy csak ült a lábát lóbálva... egyedül.

- Na, jó! Nem hiszem el, hogy megint te nyertél? Te csalsz valahogy – ráztam a fejem játékosan.

- Nem is! Csak túl jó vagyok! – vigyorgott fiatal kártyapartnerem.

- Azt meghiszem! Meg is futamodok – tettem le a kártyákat. – Köszönünk az új kislánynak?

- Aha! – pattant fel Stacy.

Óvatosan közeledtem, mert felismertem a rémült tekintetében az érzést, mikor mindenkitől félsz, mert jobb esetben csak nem foglalkoznak veled. Stacy persze a maga 10 évével nagyobb lendülettel indult neki, és nekem kellett visszafognom.

- Csak szépen! Oké?

Bólintott.

- Szia – köszöntem lágyan, lehajolva, hogy egy magasságba kerüljünk.

Ijedten pillantott fel rám.

- Ne félj! Nem bántalak – nyugtattam. – Jo vagyok – nyújtottam kezet.

Először csak nézte, elemezte a gesztust, mint akinek nem sok hasonlóban volt része, aztán kicsit elmosolyodva megfogta a kezemet.

- Szia – simogattam a törékeny kézfejet, közben leguggoltam elé. – Hogy hívnak?

Nem felelt.

- Nem kell félned! – próbálkozott kis barátném is. – Én Stacy vagyok.

Még mindig csöndben volt.

- Jól van! Semmi baj. Majd elárulod a neved később, ha majd felbátorodtál. Addig is van kedved velünk játszani?

Édes, huncut mosollyal bólogatott hevesen.