Alakváltó

7. A szívem adnám egy mobilért

- Kell egy mobil! – villant fel az első gondolat, mikor Liam látótávolságon kívülre került. – Csak ennyin múlott az egész! Egy hülye telefonon! – dühöngtem magamban kifelé bámulva, ahogy elsuhant minden mellettem. – De mégis honnan a faszomból szerezzek egyet?

Egy bajszos, cingár kalauz jelent meg a vagon másik végében a jegyeket kéregetve.

- Basszus! Erről majdnem megfeledkeztem! – riadtam meg. – Egyáltalán hova is megyünk? – néztem ki újra az ablakon. – Lehet jobban kellene figyelnem arra, hogy mit hazudozok össze-vissza!

Az ellenőr közeledett.

- Gyerünk, kislány! Találj ki valamit! – pánikszerűen nyitogattam minden ajtót egy valamire való ötletért a fejemben. – Várjunk csak! – állított meg a józan eszem. – Gondold csak végig, hogy pontosan mi történhet akkor, ha lebuksz, hogy nincs jegyed? – próbált Szókratészi módszerrel rávezetni a megoldásra. – Békén hagy? Leszállít? Lecsuk? – lett egyre drasztikusabb a „válaszom". – Nézzük a lehető legrosszabb végkimenetelt! – folytatta a higgadt és okos felem. – Szöktem már meg a sittről! Pofon egyszerű volt! – ugrott be nagy örömömre. – És amúgy sem akarok... izé... ki tudja, hova menni! – legyintettem. – Szuper! Gond letudva! – dőltem hátra elégedetten a székemben.

Odaért hozzám.

Én biztos, ami biztos öregítettem egy-két évet magamon.

- Jó reggelt, kisasszony! – köszönt udvariasan még a jegyzettömbjét bújva.

- Jó reggelt! – hangzott tőlem a jókedvű válasz.

Felpillantva lassan haladt a magas sarkúmtól a szememig. Nyelt egyet, majd meglazította a gallért a nyakánál.

- Elkérhetném a jegyét – hebegte.

- Hát... – néztem félre „bűnbánóan" – ha azt mondom nincs, megbüntet? – emeltem rá vissza őrjítő tekintetem.

- Hát ööö...

- Tudja, az a helyzet, hogy van jegyem. Ki is készítettem a kisasztalra tegnap este, hogy indulásnál ott ne felejtsem, de aztán nem figyeltem, sikerült rápakolnom valamit, és így otthon hagytam. Esküszöm, hogy hazamentem volna érte, ha hamarabb észreveszem, de csak akkor tűnt fel, mikor elindult a vonat.

- Sajnálom kisasszony, de jegy nélkül nem utazhat – bámulta feltűnően a melleim.

- Megértem. Ez a munkája. Nem tehet kivételt senkivel – sóhajtottam mélyet. – Imádom az ilyen kötelességtudó, egyenruhás férfiakat. Szerintem nagyon... szexi, mikor egy ilyen... macsó férfi... mint maga is, csak végzi a dolgát és betartatja a szabályokat.

Önelégülten elmosolyodott és kihúzta magát.

- A lényeg, hogy higgye el! Megértem. Akinek nincs jegye, nem utazhat. Ez a szabály, amit én megszegtem – meredtem keserűen a földre. – Szóval – emeltem fel rá újra pilláim. – Bűntessen meg! – suttogtam lassan.

Izzadni kezdett. Egyre csak a gallérját igazítgatta nagyokat nyelve. Két óriási folt jelent meg a hóna alatt.

- Fúúúj! – fintorgott belül minden részem, de felkeltem. – Jöjjön! – kapaszkodtam az ingébe.

A vonaton lévő WC fülkéhez húztam.

- A pasik nem jegyzik meg, hogy milyen ruhában van az ember, ugye? Főként, ha más kötötte le a figyelmüket, igaz? – agyaltam, miközben előre engedtem.