Alakváltó

12. Megfigyelés alatt

Mikor kinyitottam a szememet, még mindig fájt mindenem. Főként a szívem – megint Moore-nál voltam. Pucéran feküdtem egy hatalmas, kétszemélyes franciaágyban.

Megpróbáltam felülni, de visszaszédültem. A fejem szörnyen nehéz volt. Ráadásul az arcomat elengedve a kezemet vér borította.

Csak bámultam a piros foltot a tenyeremen, mikor...

- Már szóltam Nabokovnak. Amint ideér, ellátja a sebeidet – szólalt meg hirtelen valaki.

Ijedtem kaptam fel a fejem.

Moore az ággyal szemközt, egy széken ült és engem figyelt.

- Oké. Kösz – néztem félre, zavartan magamra húzva a takarót, hogy eltakarjam meztelenségemet. Mondjuk fölösleges volt, tekintve a hátterünket Moore-ral és a tényt, hogy már nem borított sár tetőtől talpig.

Csönd volt. Őrjítő csönd.

Moore még mindig engem figyelt. Rá-rápillantottam, de nem mertem a szemébe nézni. Az arca haragot sugárzott és rémisztő volt.

- Mondd csak, szívem, nem akarod megmagyarázni a történteket? – kért számon.

- Hogy érted? Mégis mit? – adtam a hülyét.

- Azt hiszed, nem ismertem fel a környéket meg a fickót? Mégis mi a faszt kerestél te ott már megint?

- Hát, nem önszántamból mentem oda, azt elhiheted! – feleltem szemtelenül.

- SHAPE! – ordított rám fegyelmezően.

- Csak egyetlen egy adagot akartam! – tört ki belőlem a mentegetőzés.

- Minek?

- Mert kikészültem a te kis szívességedtől! – vágtam a fejéhez.

Elhallgatott.

- Teljesen betett nekem az a két nap és... csak kellett egy kis löket, hogy ne akarjak végezni magammal.

- Igazad van. Ebben az esetben tényleg teljesen elfogadott még egy olyan egy éve tiszta függőtől is, mint te, hogy „csak egyszer" – figurázott ki – belője magát.

- Basszus Moore, ez kurvára a te hibád! – vádoltam könnybe lábadt szemekkel.

- Basszus, Shape, ez engem kurvára nem érdekel! – pattant ki a székből. – Mert végül így is, úgy is nekem kell majd téged összekaparni! Mert senki más nincs, akit érdekelne a szaros kis életed!

Csak pislogtam tágra nyílt szemekkel, szaporán szuszogva.

- Ez nem igaz – tagadtam visszafojtva a sírást.

- Akkor miért engem hívtál? – kérdezte teljesen jogosan.

- Mert ők... nem tudják, mire vagyok képes, és nem ismernek annyira, mint te... és ez jobb is így – húztam fel a térdem magamhoz ölelve.

- Tök mindegy – akart témát váltani. – Tudod, hogy most mi következik.

- Nem. Nem tudom – ráncoltam a szemöldökömet.

- Nem akarom, hogy még egyszer arra a környékre tévedj!

- Emiatt nem kell aggódnod.

- Azt hiszem, más véleményen vagyunk.

Kopogtak. Moore ajtót nyitott.

- Ha Nabokov rendbe szedett, öltözz fel! Lent várlak! – utasított komoran és szigorúan.