𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲- 𝐟𝐨𝐮𝐫

𝐀𝐒𝐇𝐋𝐄𝐘

- Nem arról van szó, hogy nem tetszik a szám, amit írtál - szólal meg végül, néhány perc hallgatás után.- A dal csodálatos...

- Akkor mi a baj? - vágok közbe, de bármennyire próbálok erős maradni, a hangom remeg az idegességtől.

Egy pillanat alatt eltűnik az iménti jókedv, és az ajkamat harapdálva, hevesen dobogó szívvel nézek Nickre. Nem tudom, mi a gond, de valami nem stimmel, az biztos.

- Én... - kezdi, de megint nem fejezi be a mondatot.

Semmit sem utálok jobban ennél.

- Csak mondd el, Nick - rázom meg a fejem dühösen, mire egy barna hajtincs kiszabadul a laza kontyomból, és az arcomba hullik.

Ideges mozdulattal félresöpröm, és várakozó tekintettel nézek Nickre.

- Nem szeretnék mostantól a dalszövegeiddel dolgozni - suttogja lehajtott fejjel.

Egy pillanatra megáll a szívem. Levegő után kapkodom.

Ledöbbenve meredek rá, szinte fel sem fogva a szavait. Mikor nem válaszolok, felpillant. Gondolom nem biztos benne, hogy hallottam, amit mondott. Pedig hallottam. Minden egyes szót.

Nem akar a szövegeimmel dolgozni. Mégis mit tettem, amiért így döntött? Megbántottam valamivel? Vagy csak szét akarja választani a munkát és a kapcsolatunkat? De hát ez hülyeség. Eddig nem volt problémája, és nem értem, mi köze annak, hogy együtt vagyunk ahhoz, hogy én írom a dalszövegeit. Ráadásul épp most sikerült újra írnom nagyon hosszú szünet után, de ő minden gondolkodás és értelmes magyarázat nélkül félredobja a szöveget.

Sűrűn pislogva igyekszem megakadályozni, hogy a könnyeim kibuggyanjanak és végigfolyjanak az arcomon, azonban nem járok sikerrel. Nick ezt látva felugrik, és elém térdel, így az arcunk egy magasságban van. Némi habozás után a kezem után nyúl, de azonnal elhúzom az ujjaimat. Nem bírom elviselni az érintését. Most nem. Eddig mindig megnyugtatott, ha összekulcsolta az ujjainkat, megölelt vagy megcsókolt, de most úgy érzem, azzal csak rontana a helyzeten.

Csak egy dolgot szeretnék tudni.

- Miért? Miért nem akarsz már velem dolgozni? Megbántottalak, vagy mi? Mit tettem, Nick? - motyogom, mire idegesen beletúr a hajába, és végighúzza a kezét a tarkóján.

- Nem a te hibád, Ash, te nem tettél semmi rosszat. Tényleg.

- Akkor mégis mi a baj, Nick? - meredek rá, és sietve letörlöm a könnyeimet.

- Mióta megírtam neked azt a számot, azon gondolkodom, hogy talán... meg kellene próbálnom dalokat írni. És megpróbáltam.

- És akkor engem máris félredobsz? - csattanok fel. - Három év, Nick. Három évig voltam a dalszerződ, és megérte, nem? Az egyik legkeresettebb énekes vagy, emberek milliói rajonganak érted és a dalaidért. Vagyis, elnézést, a dalaimért. Azokért a szövegekért, amiket én írtam. Én, Nick, és nem te.

Elakad a szava, én pedig azonnal megbánom, amiket mondtam. Nem kellett volna, csak a vita hevében csúsztak ki a számon a szavak. Szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Olyan dolgokat, amiket igazából én sem hiszek el. Soha nem gondoltam úgy a karrierjére, mint ami egyedül az én érdemem. Mert ez messze nem igaz. És hiszem, hogy önerőből is képes lett volna eljutni idáig, csak kellett neki egy löket. Amit ezek szerint meg is kapott.

- Sajnálom, én nem akartam... - kezdek bele, de félbeszakít.

- Te nem tudod, milyen érzés ez! - kiált fel. - Nem tudod, milyen érzés hazudni, minden nap minden órájában, mindenkinek.

- De, képzeld, tudom - emelem fel a hangomat én is, mire Nick összerezzen. - Hála neked, pontosan tudom, milyen érzés. Én is hazudok mindenkinek, mindig, mindenhol. És tudod, miért? Mert elvállaltam, hogy az álbarátnőd leszek. Elvállaltam a hazudozásokat, azt, hogy szinte senkivel sem lehetek őszinte. Szóval ne mondd nekem, hogy nem tudom, mit érzel. Mert tudom - suttogom, mire megrázza a fejét.

- Lehet, hogy most azt érzed, hazugság minden, amit teszel, minden, amit mondasz, hogy az egész életed egy nagy hazugság. Viszont te kiszállhatsz belőle, véget vethetsz neki, hiszen maximum másfél év az egész. Én... én viszont már három éve küzdök ezzel a teherrel, és nem oszthatom meg senkivel. És soha nem szabadulok meg tőle - feláll, és sétálgatni kezd a teraszon. - Nap mint nap azzal kell szembesülnöm, hogy szó szerint az egész életem hazugság. A karrierem, a zeném, minden, amit a rajongóim rólam tudnak, vagy hallanak, látnak, olvasnak. Minden.

- De ez nem igaz, Nick. Nem hazugság az egész életed attól, hogy néhány hétig úgy tettünk, együtt vagyunk. Ráadásul most már nem is tettetjük - közelebb lépek hozzá, és kicsit bizonytalanul végigsimítok a karján, de most ő az, aki elhúzódik az érintésem elől.

Igyekszem elrejteni, mennyire megbánt ezzel az apró mozdulattal, de belül úgy érzem, darabokra török.

- Nem erről beszélek. Hanem arról, hogy nem tudtam írni még egy kicseszett dalt sem, érted? Arra sem voltam képes éveken keresztül, hogy írjak magamnak egy rohadt számot, egyszerűen nem ment. És borzalmas érzés, hogy a rajongók azt hiszik, az én fejemből pattannak ki az ötletek, hogy azok az én gondolataim és érzéseim, mikor a valóságban egy értelmes sort sem tudok papírra vetni. Mikor megkérdezik tőlem, miért ezt írtam, mit gondoltam, mikor megírtam, nem tudok válaszolni. Hogy is tudnék, ha fogalmam sincs róla, hogy aki írta őket, mit gondolt, vagy mit érzett azokban a pillanatokban. Szóval minden egyes nap úgy nézek a rajongóim szemébe, hogy tudom, hazugság az egész. Az egész karrierem az - motyogja, és ismét végighúzza a kezét a haján.

- Nick, én tudom, hogy nehéz, de hidd el, megoldjuk. Kitalálunk valamit, csak ne lökj el magadtól.

- De nincs megoldás, érted? Még ha ettől kezdve én írom a szövegeket, akkor sem tehetem semmissé az elmúlt éveket. Hogy hogyan indultam el. Egy hazugsággal. Egy hatalmas hazugsággal, mert máshogy nem sikerült volna. Egy csődtömeg vagyok - valósággal kiabálja az utolsó néhány szót, mire ugrom egyet ijedtemben.

Még soha nem láttam ilyennek, ez pedig megijeszt. Aggódom érte, mert fáj látnom, mennyire kiborult, és hirtelen megértem, mennyire nehéz lehetett neki évekig. A szívem sajogni kezd érte, és automatikusan a keze után nyúlok, de az ujjaim már csak a levegőt markolják.

Nick ugyanis nem várja meg a válaszomat, csak felugrik, és berohan a házba. Sóhajtva lehunyom a szemem, és a kezembe temetem az arcom. Próbálom feldolgozni az elmúlt perceket, de úgy érzem, ez túl sok nekem. A könnyeim újra folyni kezdenek, és a számra szorítom a tenyerem, ahogy kitör belőlem a sírás. Fájt, ahogy rám nézett. Láttam a szemében, hogy neki sem könnyű, hogy aggódik a reakcióm miatt és miattam, de mégis volt valami véglegesség a hangjában, ami azt jelentette, hogy nincs semmi, ami miatt másképp döntene.

Mindig rettegtem ettől a pillanattól. A kezdetektől fogva éreztem, hogy eljön az a nap, amikor azt mondja, már nincs szülsége rám. Dalszerzőként. Azonban nem ettől féltem. Hanem attól, hogy ezután talán már barátként sem szeretné, ha az élete része lennék. Ugyan rengetegszer elmondta, hogy nem tudná elképzelni nélkülem az életét, és én vagyok a legjobb és legközelebbi barátja, engem mégsem hagytak nyugodni ezek a gondolatok. Abba pedig bele sem merek gondolni, milyen hatással lesz mindez a kapcsolatunkra. Vajon a szakmai szakítás a kapcsolatunk végét is jelenti?