𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮

𝐭𝐡𝐢𝐫𝐭𝐲- 𝐟𝐢𝐯𝐞

𝐀𝐒𝐇𝐋𝐄𝐘

30𝐭𝐡 𝐣𝐮𝐥𝐲

Idegesen tekergetem a csuklómon a Nicktől kapott karkötőmet, miközben a fekete autó végiggurul a tengerparton. Nick szülei nem laknak messze, azonban a húsz perces út minden pillanata legalább száznak tűnik. Izgulok. Nagyon. Találkoztam már Nick szüleivel, nem is egyszer, de akkor sem vagyok nyugodt. De nem csak az ebéd az oka. Inkább a néhány napja történtek ráztak meg egy kicsit.

Nick kinyújtja a kezét, és megfogva a kezem összekulcsolja az ujjainkat. Megszorítom a kezét, és halványan rámosolygok. Pontosan tudja, mennyire izgulok, ahogy azt is, hogyan segíthet ezen. Ez az apró érintés... azonnal eszembe juttatja, hogy nem vagyok egyedül. Hogy bármi történjen is, ő velem van, szeret és támogat.

Az utóbbi két napban erre nagyon nagy szükségem volt. Alig aludtam, mert ahogy lehunytam a szemem, azonnal megrohantak a rég eltemetett emlékeim. A Jasonhoz köthető emlékeim. És nem is a boldogabbak. Nem, minden éjjel a veszekedéseinkkel, majd ezeket követően a szakításunkkal álmodtam. Épp ezért most sem voltam kipihent, a szemem alatti hatalmas karikák is csak a rengeteg sminknek köszönhetően nem látszottak.

Jason váratlan felbukkanása enyhén szólva felzaklatott. Végre azt éreztem, túlléptem rajta, túlléptem a szakításon, végre képes voltam lezárni a múltat, elfelejteni őt, és ténylegesen belevágni egy új kapcsolatba. És ekkor ismét jött ő. Sikeresen elérte, hogy ismét összezavarodjak, elbizonytalanodjak, és eltűnjön minden önbizalmam. Újra ő járt a fejemben, de nem azért, mert hiányzik. Inkább nagyon irritáló, hogy nem enged boldognak lenni. Nem engedi, hogy kizárjam őt a gondolataim közül, és végre eltemessem az összes közös emlékünket. Ennek pedig sem én, sem Nick nem örülünk.

Ugyan Nick mindent megtett, hogy én ne legyek ideges, ő is az volt. Utálta Jasont azért, amit velem tett, ráadásul zavarta, hogy az exem újra betolakodott az életünkbe. Ez pedig kissé rányomta a bélyeget a mai napra. A feszültség szinte tapintható volt, mikor Nick megnyomva a kapunyitó gombot a kis távirányítón kinyitja a kaput, és leparkol a felhajtón.

- Készen állsz? - kérdezi halkan, miközben hüvelykujjával apró köröket ír le a kézfejemre.

Annyira imádom benne, hogy még akkor is velem foglalkozik, az én érzéseimmel és problémáimmal, mikor ő sincs a legfényesebb állapotában. Még ilyenkor is én vagyok neki az első, engem helyez előtérbe. Azt hiszem, ez az igaz szerelem. Én is pont ezt érzem. Olyan mérhetetlenül szeretem őt.

- Nem - rázom meg a fejem. - De csináljuk- mosolygok rá halványan, és áthajolva a sebváltó felett puszit nyomok az arcára.

- Ezt úgy mondod, mintha valami rettenetes dologgal kellene szembenéznünk - jegyzi meg, miután kiszállunk a kocsiból. - Pedig ez csak egy ebéd a szüleimnél.

- Tudom - motyogom.

- Akkor miért izgulsz, Ash? - kérdezi, és maga felé fordít, így kénytelen vagyok a szemébe nézni. - Hiszen ismered őket, ők is téged, szeretnek, és jó a kapcsolatotok.

- Igen, de... most a barátnődként jövök ide. Annyira... más érzés, érted?

- Valamit tudnod kell - húzza mosolyra a szája szélét. - A szüleim a kezdetektől fogva szurkoltak nekünk. Szerintem még fogadtak is, hogy mikor szedem össze a bátorságom, és vallom be végre, mit érzek.

- Vagyis a rajongóink? - felnevetek, Nick pedig csak megforgatja a szemét.

- Én vagyok a legnagyobb rajongód - suttogja a fülembe, és gyors csókot nyom a számra.