𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮

𝐟𝐢𝐟𝐭𝐲- 𝐨𝐧𝐞

𝐍𝐈𝐂𝐊

22𝐭𝐡 𝐚𝐮𝐠𝐮𝐬𝐭

Újabb nyolc nappal és átlagosan napi három pánikrohammal később az ágyban fekszem. Fogalmam sincs, hány óra lehet, de a függöny résén beszűrődő napfény alapján nem kora reggel. Egy ideig pont a szemembe világított, de nem volt kedvem felkelni, így inkább az ágy másik oldalára feküdtem. Nagyjából két percig bírtam ott, mielőtt újra a saját felemre másztam volna, üresen hagyva Ash régi helyét. Tudom, hogy soha többé nem fog már ott feküdni éjszakánként, hozzám bújni, én pedig soha többé nem ölelhetem magamhoz és temethetem az arcom selymes hajába, és soha többé nem hallgathatom, ahogy halkan szuszogva, békésen alszik. Ennek ellenére nem tudom rávenni magam, hogy az ő oldalán aludjak.

Tudom, hogy elrontottam, és minden egyes nap bánom, amit a fejéhez vágtam. Ha tehetném, visszacsinálnám, és sokkal nyugodtabban kezelném a helyzetet. Nem magamra gondolnék, hanem Ashre. Csak rá. Azonban míg azt remekül tudom, mit tennék, ha visszamehetnék a múltba, amivel megakadályoznám a szakítást, arról fogalmam sincs, a jelenben hogy hozzam helyre, amit tönkretettem.

Hirtelen valaki lerántja rólam a takarót, a következő pillanatban pedig a reggeli fénytől kis híján megvakulok. Hunyorogva próbálok rájönni, kit kellene kinyírnom, amiért nem hagy magamban szenvedni.

- Baszd meg, Chris! - motyogom dühösen, mivel a sziluett alapján egyértelműen látom, hogy az idióta haverom ébresztett fel.

Pont ő hiányzott.

- Kösz, kihagynám - vigyorog rám, majd egy mozdulattal kihúzza a fejem alól a párnát.

Dühösen kapok utána, de már nem érem el.

- Neked viszont ideje felkelni, letusolni, és eltüntetni a világfájdalmat a fejedről.

- Kösz, kihagynám - utánzom le őt, majd a másik oldalamra fordulva megpróbálok visszaaludni, bár úgyis tudom, hogy nem fog menni.

Lassan két hete, hogy nem tudok aludni. A pánikrohamok mellé szerencsére soha nem csatlakozott az álmatlanság, de az utóbbi napokban kezdem azt hinni, hogy többet nem leszek képes normálisan végigaludni egy éjszakát. Tíz percre nem tudom lehunyni a szemem anélkül, hogy ne Asht látnám magam előtt. De ezúttal nem a boldog pillanataink jelennek meg előttem, hanem könnyes, csalódott arca, mikor rákiabáltam. Tisztán látszott, mennyire undorodik tőlem. És teljesen megértem. Én is undorodom saját magamtól. Ezzel a tudattal azonban képtelen vagyok elaludni.

Ebből álltak a napjaim, mióta Ash és én szakítottunk. Éjszaka álmatlanul forgolódom, majd az egész délelőttöt az ágyban heverészve, és saját magamat átkozva töltöm. Délután nagy nehezen ráveszem magam, és levánszorogok a földszintre, iszom egy kávét, és eszem pár falatot. Utána a nappaliban folytatom, amit délelőtt elkezdtem, majd jön az éjszaka, ismét alvás nélkül. És ez így megy tizenkét napja.

- Dom - hallom meg Chris hangját, mire sóhajtva felé fordulok.

Ő az egyetlen apán kívül, aki Domnak hív, és másnak nem is engedném. Ez olyan, mint hogy Asht is csak az anyukája, Paige és én nevezzük Ashynek. Nekem nem engedte meg, de imádom ezzel idegesíteni. Nincs annál aranyosabb, mint amikor igyekszik úgy tenni, mint aki haragszik rám. Az egészben a legjobb, hogy utána sok apró csók kell hozzá, hogy kiengeszteljem.

- Dom! - ismétli Chris.

Magamban szitkozódva felülök, és a hajamba túrva nézek fel a legjobb barátomra.

- Miért jöttél?

- Mert nem bírom tovább nézni, ahogy teljesen szétesel. Majdnem két hétig hagytalak, mert tudtam, hogy egyedüllétre volt szükséged. De azt is tudom, hogy már nincs. Talpra kell állnod, és folytatni az életedet.