𝐨𝐧𝐥𝐲 𝐲𝐨𝐮

𝐟𝐨𝐫𝐭𝐲- 𝐬𝐞𝐯𝐞𝐧

𝐀𝐒𝐇𝐋𝐄𝐘

- Hogy... hogy mi? - suttogom.

Nem akarom elhinni, amit hallottam. Nem lehet, hogy ezt mondta. Nem. Éppen Nick, aki pontosan tudta, milyen a kapcsolatom Jasonnel. Tudta, hiszen elmondtam neki, és ott volt, mikor Jason felbukkant a grillpartin. Akkor mégis hogy feltételezhet ilyet?

- Te mondtad el annak a baromnak, hogy csak hazudtunk, ugye? - csattan fel Nick.

Összerezzenek.

- Mégis hogy feltételezhetsz ilyet rólam? - emelem fel én is a hangom.

Kívül próbálok erősnek tűnni, miközben belül romokban heverek. A szavai, hogy komolyan képes azt hinni, hogy esetleg én árultam el a titkunkat a szívből gyűlölt exemnek, ahogy rám néz... érzem, ahogy összetörik bennem minden, amit Jason után nagy nehezen újra összeragasztottam.

- Miért árultad el? - kérdezi halkan.

- De nem én tettem! - ordítok rá. - Miért tettem volna? Nagyon jól tudod, mennyire gyűlölöm. Pontosan tudod, miket tett velem. Hogy gondolod, hogy ezek után egyáltalán szóba állok vele? Rá sem tudok nézni! Te tényleg nem hiszel nekem?

- Nem lehetett más - köti az ebet a karóhoz. - Egyedül te ismered. Csak mondd el, ismerd be. Nem haragszom, csak nem értem, miért tetted.

- De nem tettem - ismétlem, már vagy századszorra. - Szeretlek, Nick, értsd már meg végre. Nem ártanék neked, soha. Mi okom lett volna elárulni bárkinek, hogy ez az egész kapcsolat kamu volt? Ha tönkre akartalak volna tenni, nem vállaltam volna el. Ha csak elegem volt, akkor sem tettem volna. Nem is mondtam el senkinek, és főleg nem az idióta exemnek. Nem hiszem el, hogy nem hiszel nekem - suttogom.

Ebben a pillanatban értem meg, hogy Nick egyetlen pillanatig sem gondolta azt, hogy valaki más adta át az információt Jasonnek. Egyedül rólam feltételezte ezt.

Hirtelen egy könnycsepp buggyan ki a szememből, és végigfolyik az arcomon. Le akarom törölni, de nem vagyok elég gyors. Nick ujja megsimítja az arcomat, én pedig azonnal, mintegy reflexből elrántom a fejemet. Hátrébb lépek, messzebb az érintésétől, messzebb... tőle.

- Hagyj békén - suttogom.

Nick azonban közelebb lép, én pedig addig hátrálok, amíg neki nem ütközöm a kanapé hátának. Nick már csak néhány centire van tőlem, mikor hirtelen elszakad a cérna.

- Hagyj már békén, Nick! - kiáltom, mire összerezzen.

Tágra nyílt szemekkel mered rám, ezt kihasználva pedig a mellkasánál fogva hátrébb lököm, és az ajtóhoz sietek.

- Ash - Nick megragadja a karomat, és maga felé fordít. - Ne haragudj, én... hülye voltam. Csak... nagyon ideges vagyok, de nem te tehetsz róla. Tudom, hogy nem te mondtad el, és...

- Persze, hogy nem én voltam! Jason megbántott, megalázott, és teljesen összetört. Tönkretett engem, Nick. És tudod, még ennél is van rosszabb. Az, hogy most te is pont ugyanezt csinálod. Éppen te, akiről soha nem gondoltam volna. Bíztam benned, szerettelek, és ez a múltban történtek után nálam nagyon nagy dolognak számít. Mégis képes voltam teljesen neked adni magam, újra megbízni valakiben, és szinte kételyek nélkül belevágni egy kapcsolatba. Arra nem is gondoltam, hogy egyszer talán vége lehet. Mert nem hittem, hogy ennyire meg tudsz bántani, azok után, amiken keresztülmentünk. Mindig azt gondoltam, kettőnknek csak az ismertséged vethet véget, de tévedtem. Ehhez elég voltál csak te is, a sztárságod nélkül - suttogom, mire lehajtja a fejét.

- Nem akartam... - kezd bele, de nem hagyom, hogy befejezze.

- Tudod, én reménykedtem benne, hogy te más vagy. Hiszen már három éve ismersz, Nick. Benned bíztam a legjobban. Azt hittem... - a hangom megbicsaklik egy pillanatra, de gyorsan összeszedem magam. - Azt hittem, te nem fogsz megbántani. Én... megosztottam veled mindent, az életem azon szeletét is, amit legjobb barátként soha nem kaphattál volna meg. Azt hittem, te nem ejtesz pofára, de gratulálok, sikerült. Szóval remélem, ez most valamilyen beteges módon boldoggá tesz, különben még feleslegesen fáradoztál volna azon, hogy tönkretegyél.

Hátat fordítok neki, és kilépek az ajtón. Nem nézek hátra a vállam felett, mert akkor nem bírnám ki sírás nélkül.

- Nem mehetsz el, Ash - hallom meg a hangját, mire mégis megfordulok.

Egy másodpercre úgy tűnik, mintha éppen bocsánatot akarna kérni, és biztosítani arról, hogy, bár borzalmas dolgot vágott a fejemhez, nagyon szeret, és nem tudja elképzelni nélkülem az életét. De ezután folytatja, amit elkezdett, én pedig rádöbbenek, hogy az ember mindig süllyedhet még sokkal, sokkal mélyebbre.

- Nem mehetsz el - ismétli. - Szerződés köt hozzám. Fél évig együtt kell lennünk, emlékszel?

Hitetlenkedve megrázom a fejem. A szomorúságot egyetlen pillanat alatt felváltja a düh, a mérhetetlen csalódottság és megalázottság. Hogy mondhatott ilyet? Hogy vághatta a fejemhez éppen ezt, mikor mindezt érte tettem? Érte, csakis érte. Csak azért, hogy megmentsem a hülye karrierjét, hogy ne essen bele egy mély gödörbe, mikor ő sokkal többet érdemel egy veremnél. Bár ebben a pillanatban gondolkodás nélkül lökném bele egybe.

Nick az ajkába harapva figyel, miközben lassan visszasétálok hozzá, és megállok előtte. Ajka mosolyra húzódik, ám azonnal elkomorodik, mikor a tenyerem egy hatalmas csattanás kíséretében találkozik az arcával. A tekintetében szomorúság és megbánás villan, és már nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de nem érdekel. Már nem.

- Soha többé nem akarlak látni, érted? Vége, Nick. Vége - suttogom. A szavaimból csak úgy árad a düh.

- Ash - motyogja, de nem fordulok meg.

Egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy legyen erőm ebben a percben elrohanni innen.

- Ash - ismétli.

De hiába.

Felkapom az asztalról a telefonomat, majd az előszobába megyek a hátizsákomért. Elveszem a komódról Nick kocsikulcsát is, és sietve belebújok a cipőmbe.

- Ash. Hova... hova mész? - bukkan fel mellettem.

Mélyen a szemébe nézek, és bár látom benne a megbánást, az iménti szavai a fülemben csengenek. Újra és újra. Ez pedig megadja a végső löketet.

- Hazamegyek, Nick. Vége van - végleg hátat fordítok neki, és elindulok a garázs felé.

- Ash! Ne menj el, én... meg tudom magyarázni. Csak kiborultam, és...

Azonban nem nézek vissza. Beülök Nick kocsijába, és kihajtok a kapun. Alig látok a könnyeimen keresztül, épp ezért fogalmam sincs, hogy vezetek el hazáig. Leparkolok a ház előtt, és a kormányra hajtom a fejem.

Már nincs többé mi, nincs többé Nick és én, én és Nick, mindennek vége. Elvesztettem a személyt, aki hosszú ideje a biztonságot jelentette. Akire a sok idegesítő tulajdonsága és az idióta viccei ellenére mindig számíthattam. Akiben a világon a legjobban bíztam, és akiről soha nem feltételeztem, hogy ennyire megbántana. Akit szerettem, akit még mindig szeretek, és akiről most már tudom, hogy talán soha nem is szeretett igazán. És akiről most azt gondolom, hogy soha nem is ismertem igazán.

Felnézek, és meglátom Gigit a bejárati ajtóban. Kiszállok, ő pedig azonnal szoros ölelésbe húz. Az arcomat a vállába temetem, és elsírom magam. Megrémülök, mennyire mélyről szakad ki belőlem minden visszafojtott érzelem, mennyire fáj Nick árulása.

- Mi történt, Ashy? - kérdezi halkan, én pedig lehunyom a szemem, és mély levegőt veszek, mielőtt kimondom.

Félek ettől, mert tudom, hogy ha kimondom azt az egy szót, ha kimondom, mi történt, az egész rémálom hirtelen valósággá válik.

- Szakítottunk - suttogom, és a következő pillanatban újra zokogni kezdek.

Szakítottunk.

Vége.