Josaphine Morgan szemszöge
Másnap korábban felkeltem, mint Katie. Ő még mindig húzta a lóbőrt, én pedig úgy gondoltam, hogy itt az ideje egy kicsit szórakozni. Régen minden reggel hol én, hol ő szívattuk meg a másikat, és ez azóta félbe maradt, köszönhetően annak, hogy nekem semmi kedvem nem volt még az élethez sem. Ez idáig.
Ugyanis érzem, hogy a mellkasomban a sötétség elkezdett felszakadozni, engedte magába szívni a világosságot, ami egyre jobban körül vette az utóbbi időben a gyászoló szívemet. Elfogadtam a tényt, hogy a szüleimmel már soha többé nem találkozhatok, nem hozhatom őket vissza az élők sorába. Nagy nehezen, de elfogadtam és próbálom magam rendbe hozni, hisz tudom, hogy ők nem akarnának így látni.
Részben ez segített abban, hogy mostanság jobb kedvem lett, részben pedig ő. Ő, akiről még most sem tudok semmit az égadta világon. Még a kibaszott nevét sem.
Mikor velem van - legyen az a valóságban vagy csak az álmaimban - érzem, hogy kiteljesedek. Az a régen nem érzett felhőtlen boldogság olyankor lassan elönt teljesen, a szívem is élénkebben dobog a mellkasomban. Egyszerűen olyankor mindent szebbnek látok.
Visszatérve zavaros gondolataimból, észre se vettem, de már Katie ágya mellett álltam, és üveges tekintettel figyeltem szundikáló arcát. Szája elnyílt egymástól, amiből egy kis nyál is lecsurgott arcának oldalára. Haja szerte szét hevert, karjai a feje felett kinyújtózva , kezeivel kapaszkodott a párnája sarkaiba. Biztos vagyok benne, hogy halálra rémült volna, ha meglátott volna engem, ahogy felette állok és rezzenéstelenül figyeltem őt. akarva akaratlanul is, de elképzeltem, és olyan szinten rám tört a nevetés, hogy ettől Katie felriadt.
- Miajóbüdösfenetörténtmármeginthogynemhagynakaludnihajnalokhajnalán? - hadarta, szemeit dörzsölve. A következő pillanatban felsikított, mert egy nagy lendülettel ráugrottam.
- Mi az, hogy hajnalok hajnalán? - kérdeztem tőle kacarászva, s megcsikiztem a torkát, amitől bemutatta előnyös tokáját. - Reggel hét óra van, kedvesem.
- Még csak? - nyekeregte, s közben próbált engem eltaszítani magától. Megjegyzem sikertelenül. Annyira nevettem, a szemeimből folytak a könnyek, olyan szinten nevetséges volt a látványa. -Hagyj már békén, te idióta! - és ezzel, teljes erőből lelökött magáról, és az ágy mellé zuhantam.
- Hé!
- Megérdemelted! - röhögött vörös fejjel, mire csak bemutattam neki egyet.
-----
A nagyterem szokás szerint zsúfolásig tele volt, minden honnan csak az ásítozásokat, meg a szitkozódásokat lehetett hallani. Egyetlen ember nem törődött semmivel maga körül, az pedig Ron Weasley volt. Az előtt vagy öt tányér felsorakozott, mindegyiken különféle reggelivel, amit ő jó ízűen falatozott. Mellette Hermione szörnyülködve nézte barátját, míg előttük Harry csak a reggeli prófétát olvasta.
Mivel nem nagyon volt hely, csak mellettük, így leültünk hozzájuk Katievel.
- Jó reggelt! - köszöntünk egymásnak egyszerre.
Ezután ők csendben eszegettek tovább, nem is foglalkozva velünk. Katievel a mai napot veséztük kifelé, amikor egyszer csak valaki lehuppant elém.
Oliver Wood.
- Á, Josey! Már mindenhol kerestelek.
Meglepettségem tisztán látszódott arcomon, miközben a szélesen mosolygó fiú szemeibe néztem.
YOU ARE READING
A MEGSZÁLLOTT || FRED WEASLEY ||
Fanfiction"Újra látni akarom gyönyörű mosolyodat. És mindent megteszek azért, hogy én láthassam először. ----- MINDEN HÉTEN EGY RÉSZ ----- Minden jog J. K. Rowlingot illeti. A fanfic nem követi se a könyvek, se a filmek cselekményét. A felnőtt tartalmakér...
