A MEGSZÁLLOTT || FRED WEASLEY ||

17. " KIÉ VAGY? "

Fred Weasley szemszöge

- Soha nem tudnék hazudni neked. - suttogtam zihálva. Istenem, annyira finomak az ajkai! Transzba estem tőlük, akárhányszor csak megízleltem őket.

Josey szemlátomást azt sem tudja, hogy mi a fenét csináljon. Megértem, hiszen fordított helyzetben én is így lennék, sőt talán még rosszabbul is kezelném a helyzetet.

 Azt hittem, hogy amint megkapta azt, amit szeretett volna, elmegy. De nem, még mindig itt áll előttem és úgy látszik, egy hamar nem is akar itt hagyni engem.

Az arcunk pár milliméternyi távolságra van egymástól, édes illata elbódította a már így is kótyagos fejemet. Kezeimmel feje mellett támasztom a falat, míg az övéit a derekamon pihentette.

 Nem tudok nem a közelében lenni, szükségem van folyton arra, hogy magam mellett tudhassam. Érezni akarom az illatát, bőrének a puhaságát, ajkának finom zamatát. Hallani akarom a hangját, ahogy beszél, amikor mérges és morog... amikor boldog és nevet.

Egyre többször volt szerencsém látni őt mosolyogni Katie vagy más emberek társaságában. Annyira gyönyörűen néz ki, mikor egy pillanatra elfelejti a gondjait.  Olyankor azt kívánom, hogy bárcsak egyszer én rám is így mosolyogna, hogy együtt nevessünk az újabb botrányos csínyünkön, amit Georgeval közösen kiterveltünk.

- Kíváncsi vagy még valamire, édes? - suttogtam és orrommal megböktem arcának jobb felét és egy apró puszit nyomtam rá. Josey élesen beszívta magába a levegőt, markolata erősebb lett a derekamon. - Ha szeretnéd, megmutathatom a méreteimet.

Hogy szavaimnak jelentőséget adjak, csípőmet erősen hozzá nyomtam az övéhez. Felmorogtam hangosan, míg ő megremegett.

Persze, semmi olyasmit nem akartam rá kényszeríteni, csak a tudat, hogy könnyen zavarba tudom ejteni - már csak a szavaimmal is - kibaszottul elégedetté tett. Nem merek abba belegondolni, hogy milyen is lenne ő, ha most rögtön a magamévá tenném.

- Mi? Ige- Már mint nem! A-azt hiszem, ez nem jó ötlet – dadogott össze vissza, mire arcomra nagy vigyor húzódott, de az le is hervadt, mikor fészkelődni kezdett karjaim között. - amúgy is már m-mennem kéne.

- Nem. - morogtam fülébe. - Most én következek, szépségem. - Josey egy másodperc alatt ledermedt, szinte láttam magam előtt, ahogy tágra nyílt szemekkel bámul rám. - Kié vagy? – suttogtam, miközben magamhoz húztam csípőjénél fogva. Hallanom kellett, ahogy újra kimondja. Viszont Josey továbbra is egy szóval sem méltatott engem. Kikészít... a tudatán kívül teszi őrülté az embert. - Válaszolj.

- S-senkié. - makogta. A szemöldökeim rögtön az egekbe szöktek.

- Mit mondtál? - kérdeztem tőle és testemmel odaszegeztem a falhoz.

- Azt, hogy senkié! - kiáltotta és lökött rajtam egyet. Egy gyors mozdulattal megfogtam csuklóit és a feje mellé, a falra nyomtam őket. Josey makacs volt, küzdött ellenem. Én hagytam, hadd tombolja ki magát, csendben hallgattam, ahogy küszködött. Nyöszörgött, amint rá jött arra, hogy semmi értelme harcolnia, hiszen még mindig erősebb vagyok nála. A teste elernyedt az enyém alatt és az erőlködés miatt hevesen lihegett.

- Órákkal ezelőtt nem ezt mondtad. - mondtam halk, mély hangomon. - Gyakorlatilag majdnem megdugtalak.

Sajnos, csak majdnem.

Josey nyeldekelt, nehezen szedte a levegőt.

- Ez nem igaz. - motyogta. - Akkor is, mint ahogy most is, rám erőszakoltad magadat!