Befogadott rajongó

Hatodik fejezet

Mi történik velem? Megnyertem egy meg nem hírdetett játékot, aminek a főnyereménye, a fiúk mindegyike feltűnik teljesen véletlenül ott, ahol nem számítok rájuk, és velem töltik az idejüket? Még egy tag, aki azt hiszi, nem tudom, ki is ő valójában. Az élet olyannyira irónikus! Eljöttem Németországba annak a bandának a koncertjére, akinek a zenéjébe és tagjaiba huzamosabb ideje bele vagyok zúgva, erre a második napon kettesben vagyok az előadók egyikével. Azt hittem, teljesen alapvetőnek tartják mindnyájan, hogyha elmegy mellettük az utcán egy földi halandó, egyből térdre borulnak előttük, és autogrammért esedeznek. Erre se szó, se beszéd bemutatkoznak, ha nem állsz neki ujjongani, amikor csak rád néznek, jómodorúak, és nem tűnnek exhibicionistának.

Amikor kiértünk abból az utcából, ahol a kis ószeres volt, már teljesen el is feledkeztem arról a tervemről, hogy vegyek egy fürdőruhát, és körülnézzek kicsit. Igazándiból már Paulnak köszönhetően a wellness egy másik oldalát élvezhettem ki aznap. Egyre csak bolyongtunk a külváros felé, amikor már annyira erősen sütött a nap, hogy nem bírtuk tovább, be kellett ülnünk egy sarki kávézóba. Éppen dél volt, gyönyörű harangszó mellett kérdezte tőlem Paul:

-Meghívhatlak egy finom Aacheni mézeskalácsra? Azt hallottam, ebben a cukrászdában kifejezetten nagy választék van sütemény téren.

- Nagyon szívesen megkóstolom! Odahaza csak mézecskalácsként emlegetjük, nem tudtam, hogy létezik külön aacheni is. Kíváncsian várom, lesz-e különbség köztük. – Miután Paul intett egy nagyon szimpatikus velem egykorú hölgynek, és megrendelte a mézeskalácsot, rólam kérdezett.

- Mióta vagy itt, Wiesbadenben? Jártál már Szent Bonifatius templománál? Honnan jöttél? Egyedül jöttél? Meddig maradsz? – dőlt belőle a szó. Úgy tűnt nagyon felkeltettem az érdeklődését. Megmosolyogtatott a gyermeki ártatlansága és élénksége, összességében mégis olyan volt, mint egy daliás herceg, fehér ló nélkül, aki szőke lobogó haját is elhagyta valahol idefelé jövet.

- Tegnap délután érkeztünk meg a legjobb barátommal, Bendivel Magyarországról, az egyik legkiválóbbra értékelt hotelben szállunk meg két éjszakára. – összegeztem a helyzetet. Sajnos még nem volt szerencsém látni a templomot, de terveztem elmenni arrafelé is, az összes térkép, és útikönyv előszeretettel ajánlja. Szörnyen vonzanak a magas, dekoratív, históriákkal körülfont épületek, viszont a mai utam, mint láthattad te is, másfele vezetett. Spontán ember vagyok, nem szeretem szigorúan megtervezni a dolgokat hosszabb távra. Persze, egy nap még nem hosszabb táv, viszont sokszor gondolom meg magamat az... - Paul heves bólogatással félbaszakított, és befejezte helyemettem a mondatot.

- Az utolsó pillanatban. Pardon, ne haragudj, amiért félbeszakítottalak, viszont ugyan így vagyok a helyzettel, mint te. Képtelen vagyok tartani magamat ahhoz, amit előre elterveztem. Lehet kényszeres, lehet a tudatalattim dolgozik helyettem, viszont mindig érdekfeszítőbbnek tűnő kivitelezési módok jutnak eszembe az elsőnél. Ezt a tulajdonságomat sokan nem kedvelik, mert nehezen alkalmazkodnak ehhez a hóbortomhoz. – Eme kifejtést én is heves bólogatással kísértem, mivel teljesen mértékben megegyezett, amit mondott, azzal ami velem is van.

- Paul, megkérdezhetem, hogy hova valósi vagy?

- Persze G! – érdekesen kerekítette a betűt, ízlelgette, de nem úgy tűnt, mintha nem tetszene neki. – Mit szólnál hozzá, ha inkább Emilynek hívnálak? Lily, Emily. Illik hozzád. – állapította meg fülig érő mosollyal. (angolul a gyöngyvirág: lily of the valley)

- Nem bánom, úgyis elég snassz ez a név, hogy G. Olyan, mintha egy béna videójátékban hívnának így valakit, aki a titkosszolgálatnál dolgozik, és álnevet kell használnia egy Kutyatej fedőnevű akcióhoz. – fejtettem ki Paulnak, aki ezen nekiállt nevetni. Őszintén szólva, megnevettetett a kacaja. Arcát elöntötte a piros összes árnyalata, becsukta a szemét és szarkalábai elmélyültek. Kicsit sipító hangon kacagott. Összességében felettébb muris volt a helyzet. Még a hölgyemény sem tudta félbeszakítani, aki kihozta nekünk aprócska porcelán tányérokon a süteményt. Miután lerakta a kis asztalkára, és elment, a kicsit lenyugodott Paul felé néztem, és csak bámultam a szemeibe. Ő is így tett. Nem szóltunk egymáshoz hosszú perceken keresztül. Próbáltam megfejteni az összes titkát a lelkén keresztül, viszont megcsörrent a telefonja. Elnézést kért, felállt az asztaltól, és kicsit arrébb sétált. Nem hallottam, mit mond, pedig nagyon koncentráltam rá. Nem illik hallgatózni, tudtam nagyon jól, de aki képes volt elrontani egy ilyen szent pillanatot, arról a személyről tudnom kellett. Nem álltam neki a süteménynek Paul nélkül, pedig már rákészültem, hogy megkóstolom. Ezt meg tudtam állni, de a hallgatózást továbbra sem. Kicsit ingerülten köszönt el, és rakta zsebre a készüléket hosszúnak tűnő percek után. Amikor visszaült az asztalhoz szabadkozni kezdett: